„Emerenc világa kétféle embert ismert: aki seper, és aki sepertet. És aki sepertet, attól minden kitelik. Teljesen mindegy, milyen lobogó alatt tartja a nemzeti ünnepét.” Ezzel a gondolattal kezdődik az előadás.

Emerenc azok közé tartozott, akik sepertek. Ő nem egy kedves idős hölgy volt, vagy egy aranyos néni, hanem egy zsémbes öregasszony – mégis mindenki szerette és tisztelte. Az otthonába soha senkit nem engedett be, a lakók biztosak voltak benne, hogy rejteget valamit. Néha elkezdtek találgatni vagy gyanakodni, de nem kíváncsiskodtak. Tiszteletben tartották, hogy csak az előtérben foglalhatnak helyet – Emerenc lakásában és életében egyaránt. Ő mindenkinek csak adott és segített, ahol tudott, de el soha nem fogadott semmit. Korát meghazudtolóan öt ember helyett dolgozott. A házmesterséggel járó kötelezettségen kívül több lakónál vállalt takarítást és mosást is.

Nemigen voltak ellenségei. Egyetlen lakó tett feljelentéseket – pusztán rosszindulatból – de abba is hagyta, amikor látta, hogy nem veszik már komolyan. Rég elköltözött a környékről. Annakidején galambokat tartott, de mind elpusztultak, amiért Emerencet szerette volna felelőssé tenni. A kerületben élt még Vámos Etelka, de mindenki csak Sutunak hívta. Övé volt a gyümölcsös bódé – miután Emerenc segített neki elintézni az engedélyeket. Sutu barátnője volt Polett, aki a vasalást vállalta. Őt is mindenki szerette, de senki sem volt elég jó társaság az öregkisasszonynak, mindig magányosnak érezte magát. Emerenc felajánlotta, hogy ad neki egy macskát, még az azzal járó költségeket is állja, de Polettnek ember kellett – volna.

(A képen: Polett panaszkodik Emerencnek, hogy milyen magányos)

Új lakók költöztek a szemközti villába: egy fiatal írónő, Magda és a férje, Tibor. Mivel mindenki Emerencet ajánlotta, megkérték, hogy segítsen nekik a háztartásban. Az öregasszony nem mondott egyből igent, előbb referenciát kért róluk – ő akárki szennyesét nem mossa. Végül elvállalta a munkát.

Emerenc megkedvelte a fiatal házaspárt, ezt pedig sajátos módon fejezte ki. Odahordott mindenféle kacatot, amik nem nyerték el Magda és Tibor tetszését. Egy idő után ennek hangot is adtak, ezen persze úgy megsértődött az asszony, hogy az unokaöccsével, Józsival üzente meg, keressenek mást helyette. Úgy gondolták, jól meglesznek, nem fog hiányozni a házvezetőnő, de be kellett látniuk, hogy Emerenc nélkül nem boldogulnak.

Magda átment, hogy kiengesztelje az öregasszonyt. Ha azon múlik, még a gipszkutyát is befogadják – melyet korábban giccsnek mondott – és oda kerül, ahová csak akarja. Emerenc visszament, de látta, hogy akárhová is szeretné tenni a tárgyat, sehol se tetszik igazán a párnak, így inkább összetörte azt. Nem neheztelt már rájuk, ezután is vállalta a háztartás vezetését.

(A képen: Emerenc keresi a gipszkutya helyét, a háttérben Tibor)

Polett továbbra is magányosnak érezte magát, olyannyira, hogy eldöntötte, véget vet az életének. Emerenc látta rajta, hogy hiába próbálná lebeszélni róla, inkább segített az előkészületekben. Megbeszélték a módját, adott az öregkisasszonynak fekete kombinét, még búcsúlevelet is íratott vele.

Említettem már, hogy Emerenc senkitől se kért semmit, legfőképp szívességet nem. Egyik nap azonban különleges látogatót várt, akit nem ültethetett le az előtérben. A lakásába nem enged be senkit, ez alól ő sem lehet kivétel. Magdát kérte meg, hogy az ő otthonában fogadhassa vendégét. Az írónő beleegyezett, a gazdagon terített asztal azonban hiába várta a vacsoravendéget. A titokzatos látogató telefonon üzent, hogy nem érkezik Budapestre, mert elmaradt az üzleti találkozója. Emerenc csalódott. Már a lelkes készülődést látva is érezhető volt, hogy nagyon fontos vendéget vár, de hogy mennyire közel áll a szívéhez, azt csak most látjuk igazán. Az öregasszony szomorúan veszi tudomásul, hogy a várva várt látogató nem jön, még egy könnycsepp is megjelenik a szemében. Ezt az érzést a düh váltja fel – őrjöngeni kezd, hurrikán módjára seper bele kosarába mindent az asztalról, bocsánatot kér a viselkedéséért, majd távozik.

(A képen: Emerenc őrjöng)

Magda számára álmatlanul telik az éjszaka. Nem tud aludni, átkopog Emerenchez azzal az indokkal, hogy éhes. Az öregasszony boldogan terít meg az írónőnek, jól esik neki a társasága. Soha nem fogja neki elfelejteni, hogy nem hagyta egyedül azon az éjszakán.

Tibor beteg, halálos beteg. Emerenc és Magda lázasan pakolták be a kórházi táskát, hogy minden szükséges meglegyen, mire kiérnek a mentők. Az öregasszony nem tudott a tüdőtályog-operációról. Felháborodott, hogy neki nem szóltak, hogy őt kihagyták, de miért is avatták volna be, hiszen eddig se foglalkoztak sokat egymás magánéletével... Emerenc nem hagyta magára az írónőt ebben a nehéz időszakban.

(A képen: Tibor és Emerenc)

Akkor már évek óta dolgozott náluk, de szinte semmit nem osztott meg velük magáról, a múltjáról. Most azonban mesélni kezdett. Három éves volt, amikor az édesapja meghalt, az anyja pedig újraházasodott. Nem volt rossz ember a mostohája, nem haragszik rá, pedig sokszor meg is verte kislánykorában. Ma már belátja, hogy megérdemelte, ügyetlen volt, pedig csak játszani akart, mint a többi gyermek. De neki dolgozni kellett. Aztán kitört a háború, a mostohát elvitték katonának és az elsők között el is esett. Emerencnek egy pillanat alatt kellett felnőni. Segített az édesanyjának, kilencévesen főzött, az ikreket is ő dajkálta. Meg akart szökni testvéreivel együtt a nagyapjukhoz, de hatalmas vihar támadt. Amíg a kislány elment a kútra vízért a gyerekeknek, a villám belecsapott az ikrek feletti fába. Amikor megtudta az anyjuk, hogy mi történt, össze-vissza verte Emerencet, majd kútba vetette magát.

Az írónő Emerenc ölében fekve hallgatta a történetet. Kifejezetten idilli kép lenne, ha nem szakadna meg a szívünk a tragédia hallatán. A temetés után került a kislány Budapestre kiscselédnek. Azóta gyűjt egy kriptára, hogy ha majd hazatér, együtt lehessen szüleivel és testvéreivel. Fájó szívvel, mégis elmosolyodva hallgathatjuk, olyan szépen és szeretetteljesen meséli, hogy milyen nyughelyet is képzelt el magának és családjának.

(A képen: Magda és Emerenc)

Polettnek születésnapja van, és végre boldognak látszik. Elmondása szerint szerelmes. Az egész kerület őt ünnepli, egy gyönyörű sapkát kapott ajándékba a lakóktól. Öröm nézni, ahogy Sutuval együtt énekelnek, táncolnak és élvezik az életet. Igazi jó barátnő, osztozik Polett boldogságában.

(A képen: Sutu, Polett, Emerenc és az alezredes ünnepelnek)

Magda író-olvasó találkozóra készül oda, ahol Emerenc született. Az öregasszony megkérte, hogy nézze meg a régi házat és a családi sírokat, hogy milyen állapotban vannak. Az írónő egy csokor virággal és néhány fényképpel tért haza, melyeket egy rokon küldött. Emerencet elfogta a nosztalgia, ahogy azokat a képeket nézegette. Az egyiken fiatalkori önmagát látta, karján egy csecsemővel. Magda nem kérdezett semmit, de az asszony mesélni kezdett. Ő Évike, őt várta a múltkor. Amerikában él, onnan küld leveleket, csomagokat és pénzt. Nem jött el a találkozóra, pedig Emerencnek köszönheti az életét. A szülei a forradalom elől menekültek, rábízták a fiatal Emerencre a kislányt, hogy gondoskodjon róla. Hazavitte a nagyapjához, azt mondta, hogy az övé. Mindenki megvetette őt, az egész falu, de még ezt is vállalta, ezt az áldozatot is meghozta a gyermekért. Később a szülők hazajöttek a lányukért, hálából pedig minden ékszert és bútort Emerencnek adtak. A kerületben lakók ezt nem tudják, Magda az egyetlen, akinek elmesélte.

(A képen: Emerenc és Magda a régi fotókat nézegetik)

Hajnalban vonyítottak a kutyák, halottat jeleztek. Sutu átszaladt az írónőhöz, hogy elmondja, Polett felakasztotta magát. Végre boldog volt, szerelmes, mégis eldobta magától az életét. Emerenc még nem is tudja. Magda áll hozzá a legközelebb, neki kell elmondania, Sutu képtelen rá. Dehogyisnem tudta Emerenc. Magdának még a szava is elállt, hogy az öregasszony tudta, mire készül, mégse beszélte le róla. A halálnak is meg kell adni a tisztességet, Polettnek pedig nem volt már itt dolga. Emerenc szerette Polettet, de nem volt neki elég. Sutu is szerette, az is kevés volt. Menni akart, elég volt neki az életből, mást pedig nem tudott adni helyette neki az öregasszony. Azt mondta, hogy a szeretethez tudni kell ölni is. Magányos volt, már nincs egyedül. Tisztességes búcsút vettek tőle.

(A képen: Magda és Emerenc beszélgetnek Polettről)

Emerenc érdeklődni kezdett Magda munkája iránt. Megkérdezte tőle, hogy hogyan születik meg egy regény a semmiből, de az írónő nem tudott választ adni. Úgy gondolta, elviszi magával egy forgatási napra, a filmkészítés talán jobban szemlélteti majd. Emerenc nem volt elragadtatva, amikor látta, hogy milyen trükköket alkalmaznak. Szerinte ez nem igazi művészet, csak becsapják a nézőt.

Nagypéntek van. Magda családjában az volt a hagyomány, hogy ilyenkor szilvalevest esznek, ezt pedig férjével évről-évre megtartották. Most azonban Emerenc nem volt hajlandó megfőzni. Készített helyette spárgalevest, paprikás csirkét és karamellpudingot. Mondanom sem kell, hogy az írónő mennyire felháborodott azon, hogy bemocskolta az apja emlékét. De helyre tette az öregasszony, ne félj! A fejéhez vágta, hogy a férje nem él már sokáig és nem a szilvától fog megerősödni, de attól sem, hogy örökös rohanás az élete. Magda tudta, hogy igaza van, iszonyú bűntat ébredt benne. Emerencnek sikerült egy nagyon mély sebet feltépni, de talán pont erre volt szüksége az írónőnek. Az öregasszony elmondta Magdának, hogy egészen megszerette. Semmivel se fejezheti ezt ki jobban, minthogy beengedte a lakásába – ahol még senki sem járt. Ezzel zárul az első felvonás.

(A képen: Magda és Emerenc)

A második felvonás elején megtudhatjuk, hogy Emerencnek kilenc macskája van, róluk mesél. Magda boldog, hogy egyre közelebb engedi magához az öregasszony. Emerenc írt egy végrendeletet, melyben Magda is érdekelt. Ráhagyta az Évike szüleitől kapott bútorokat, szóban pedig megkérte, hogy halála után ölesse meg a macskákat. Ő nem tud róluk gondoskodni, az utcán nem boldogulnának, nagyobbat pedig senkinek sem adhat, minthogy nem engedi szenvedni. Emerenc csak tudja. Szenvedett ő eleget, főleg amikor szerelmes volt. Újabb történetet hallgathatunk meg fiatalkorából, hogy mi ment ott a háború idején.

Elérkeztek az ünnepek. Karácsony alkalmából Magda és Tibor úgy döntöttek, hogy megajándékozzák Emerencet. Hoztak neki egy televíziót, hogy ki tudjon néha kapcsolódni az öregasszony. Igaz, hogy reggeltől reggelig dolgozik, amikor pedig végez, már nem sugároznak műsort. De elfogadta – és ez nagy szó, hiszen ő soha senkitől nem fogad el semmit.

Hideg a tél, Emerenc pedig egész nap a havat sepri, mire halad egy keveset, kezdheti újra. Nem is csoda, hogy köhögni kezdett. Orvost nem akar látni, gyógyszert nem kér, csak egy kis nyugalomra van szüksége. A lakók vállalták, hogy felosztják egymás között a munkát, amíg fel nem épül teljesen. Az idő azonban telik, már két hete nem jött ki a lakásból. Az alezredes arra készül, hogy rátörik az ajtót – nincs rendjén, hogy az orvost se engedi be. Magda ezt nem hagyhatja. Az a terve, hogy átviszi Emerencet magához, hogy ott lábadozzon.

(A képen: Tibor, Magda, Józsi és Sutu)

Elpusztult az egyik macska, megkéri az öregasszony Magdát, hogy vigyen neki egy dobozt, amiben kiadhatja és el lehet temetni. Az írónő úgy gondolja, így még könnyebb is, hiszen addig nyitva lesz az ajtó, a lakók pedig ki tudják rángatni Emerencet és átvinni hozzá, ahol az orvos is meg tudja vizsgálni. Így is lett, de Magdának az akció után sietnie kellett a tévébe, nem tudta megvárni, hogy hozzá viszik-e Emerencet, vagy pedig a kórházba. Nagyon rossz állapotban volt, kórházba kellett szállítani. Agyvérzést kapott, végtagjai lebénultak.

(A képen: a szomszédok kirángatták Emerencet a lakásából)

A kerület lakói egymásnak adták a kilincset, mindenki ment hozzá látogatóba, de ő senkivel se állt szóba. Nem beszélt, nem kellett neki semmi. Vittek neki egy rádiót, hogy ne legyen teljesen elzárva a külvilágtól. Élő egyenes adásban hallgathatta, ahogy Magda átveszi a díját és megköszöni Emerencnek, hogy mindent megcsinált helyette, ami visszafogta volna őt az írástól. Meglátogatni nem tudta, hiszen meghívása volt Athénba az írószövetség találkozójára.

Amikor hazajöttek, ő is bement Emerenchez a kórházba, de az asszony nem akarja látni Magdát. Haragszik rá, amiért nem hagyta meghalni. Szégyenbe hozta, megalázta őt. Magda dühében azt hazudta, hogy egyedül súrolta ki az egész lakást és a macskák is jól vannak, ettől Emerenc is megnyugodott.

(A képen: Magda és Emerenc a kórházban)

Nem tudni, hogy az öregasszony felépül-e teljesen, de munkaképes valószínűleg sosem lesz. Sutu volt az egyetlen, aki kimondta: új házfelügyelő kell, nem lehet Emerenc holta napjáig felosztani a munkát a lakók között. Nem kis port kavart ezzel a kijelentésével, de végső soron igaza volt. Jelentkezett a pozícióra, amiről hallani sem akart senki. Úgy döntött, ő nem hazudik tovább – elmondta Emerencnek az igazat. Túl nagy teher volt ez az öregasszonynak, összetört alatta. Becsapta az egyetlen ember, akit lányaként szeretett, akiben megbízott, akit nemcsak a lakásába engedett be, hanem az életébe is. Ha hagyta volna meghalni, a síron túlról is vigyázna Magdára, de az írónő nem tud szeretni – ezt mondta.

(A képen: Emerenc elmondja Magdának, hogy csalódott benne)

Este haza akart menni. Azt mondta, hogy ha nem viszik, akkor megy magától, elég erősnek érezte hozzá magát, de nem volt az. Felkelt, de nem tudott megállni. Talán már esés közben végzett vele a szíve. Pontban negyed kilenckor halt meg.

Emerenc végigdolgozta az életét. A darabból nem derül ki, de a regényből tudjuk, hogy az unokaöccse megrendelte a kriptát, amire gyűjtött és felvitette Budapestre a családját is – ahogyan az öregasszony szerette volna. Emerenc nem járt templomba, de példaértékű életet élt. Mindenkinek segített és semmi viszonzást nem várt cserébe. Mogorva volt, az igaz, de a múltját ismerve talán érthető, hogy miért zárkózott így el. Megközelíthetetlenségét azzal is jelezte, hogy mindig fejkendőt viselt, melyet a betegágyán nélkülöznie kellett – kiszolgáltatottá vált. Az alezredes bevitte a kendőt a kórházba, hogy Emerenc komfortosabban érezze magát. Ezzel visszakapott valamit a régi életéből, majd méltóságát megőrizve tudott távozni, amikor eljött az ideje.

Ez a darab tele van életbölcsességgel és olyan mondatokkal, gondolatokkal, melyeken érdemes elgondolkodni – még ha első hallásra nem is értünk velük egyet. Megrendítő, mégis szívet melengető. Tragikus, életszerű, ízlésesen humoros.

Kubik Anna tűpontos játéka viszi magával a darabot. Aki váltott már vele pár szót, az tudhatja, milyen tüneményes az életben – de elég csak ránézni a tapsrendben, és rögtön látszik, hogy nem az a zsémbes öregasszony, akit ebben a két órában láttunk a színpadon. Szerintem a szíve mélyén Emerenc is ilyen volt, csak felvett egy álarcot, mely mögé nagyon kevés embernek engedett betekintést, valójában csak egynek.

Szeretettel ajánlom mindazoknak, akik tanulni akarnak az életről. Mire tanít ez a darab? Mindenkit másra. Úgy gondolom, hogy mindenki megtalálja benne azt, amivel, vagy akivel azonosulni tud. Ha elég nyitott vagy, talán egy a saját életedben lévő zárt ajtónak is megleled a kulcsát.

(A képen: a darab alkotói)

A képek forrása a Csokonai Színház honlapja