Ha érdekel, hogy hogyan születik meg egy remekmű, akkor ezt az igazi kosztümös francia vígjátékot látnod kell. Alexis Michalik elképzelte, hogy hogyan írta meg Edmond Rostand a Cyrano című darabját és hogyan adaptálták színpadra három hét alatt. A darab szerzőjét a Szerelmes Shakespeare című film ihlette – valóban van némi hasonlóság. Jómagam ismerem a Cyrano-t, de véleményem szerint anélkül is teljesen érthető az előadás.

„Párizsban vagyunk 1895 decemberében” – hallhatjuk a narrátortól, akinek fontos szerepe van egy-egy jelenet összekapcsolásában is. Épp most mutatták be Edmond Rostand legújabb darabját, A távoli hercegnőt. A címszerepet a mindig csodálatos Sarah Bernhardt játssza, de a kritikusok szerint a darab hatalmas bukás. Feydeau és Courteline, a két sikeres darabíró is ezen a véleményen van, halálra unták magukat a premier alatt.

(a képen: Sarah A távoli hercegnőben)

Évek telnek el, de Edmond képtelen írni. Prózai vígjátékra lenne igény, ám ő csak a verses tragédiákhoz ért. A távoli hercegnő nem volt nagy siker, de Sarah imádta és Coquelinnek is tetszett, aki szeretne egy új három felvonásos darabot Rostandtól. Igaz, hogy két éve nem írt semmit, de most itt a lehetőség, hogy felfedezzék.

Edmond egy kávéházban próbál írni, ahol Honorénak köszönhetően meg is szállja az ihlet. Honoré egy néger férfi, ebből a tulajdonságából kíván tréfát űzni egy ittas vendég. A tulajdonos azonban rávilágít, hogy milyen gyér a szókincse ennek a férfinek és vázolja, hogy hányféleképpen jellemezhette volna a bőrszínét – ebből inspirálódva születik meg később a Cyranóból ismert híres orr-monológ.

Edmond főhőse Cyrano de Bergerac, aki remek verselő és párbajhős, egyetlen szépséghibája van: nagy az orra. A történetet még ki kell találni, de ezzel már elmehet Coquelinhez. A művésznél épp vendégek vannak: Marcel és Ange, a hitelezői. Felhalmozott tartozását sikerrel kívánja megfizetni – az a terve ugyanis, hogy ők finanszírozzák Edmond új darabját, melyben ő, azaz Coquelin lesz a főszereplő és a bevételből levonhatják a tartozását (akárcsak a Szerelmes Shakespeare-ben).

(a képen: Edmond és Léo)

A következő jelenetben megismerhetjük Edmond barátját, Léot. Léo színész és alig várja, hogy szerepelhessen barátja legújabb darabjában. Azt is megtudjuk, hogy szerelmes a színház öltöztetőnőjébe, Jeanneba, akit elhívott egy találkozóra egyik barátnőjével, Jacquelinnel együtt. A két hölgy egyáltalán nem hasonlít egymásra. Jacqueline nem vonzódik a drámához, inkább a vígjátékot szereti és a zenét. Vele ellentétben Jeanne imádja a színházat, a költészetet és nagy rajongója Edmond Rostandnak. Fogalma sincs róla, hogy régi vágya teljesül, amikor találkoznak, hiszen Léo álnéven mutatja be az írót a hölgyeknek.

Léo egyedül nem tudja meghódítani Jeanne költészetre szomjazó szívét, ezért az öltöztetőnő erkélye alatt Edmond súg barátjának, majd maga kezd beszélni. A lánynak tetszenek a szép szavak, az író pedig boldog, hogy ezt a mámort ő okozta. Elhatározza, hogy minden nap írni fog Jeannak, ő lesz a múzsája. Szereti a feleségét, de egy írót csak addig inspirál a vágy, amíg nem teljesül be. Tart attól, hogy Rose féltékeny lenne, ezért nem is szól neki egy szót sem. Szerelmes leveleket küld Léo nevében Jeannak, és ezzel párhuzamosan folyamatosan írja a napról napra tökéletesebb darabját.

A levelezések Rose orra előtt folynak, az asszony pedig meg van győződve arról, hogy férje már nem szereti őt – de nincs igaza. Edmond rajongva szereti feleségét, az ihletet mégis máshol kell keresnie, mert a Cyrano című darabja a kielégítetlen, örök szerelemről szól, Rose iránti szereleme pedig beteljesült, ezért nem lehet ő a múzsája. Jeanne rajong Edmondért, nagyon szereti a drámáit, a férfi pedig boldog, hogy van valaki, aki ismeretlenül is igazán értékeli a művészetét. Természetesen a felesége az első kritikusa, de ő nem tud elfogulatlan lenni vele. A szerelmet eszébe se jut máshol keresni, az ihletet viszont csak annál a lánynál találhatja meg.

(a képen: Maria, Louis, a hitelezők, Coquelin és Cécile a Cyrano próbáján)

A munkát nehezíti, hogy a befektetők ragaszkodnak ahhoz, hogy Maria játssza a női főszerepet (Roxánt), aki eleinte kéreti magát, de végül sikerül meggyőzni. Ezen kívül szerepet kell adni Coquelin fiánk, Louisnak, aki pocsék színész – nem is érdekli a színészet, ő pék szeretne lenni. Az apja Christian (kadét, szerelmes Roxánba) szerepét szánja neki, de ő nem akar hősszerelmest játszani. Edmond javaslatára Christian szerepét Léo kapja meg, Louis pedig De Guiche (Cyrano ellensége) lesz.

Edmond továbbra is naponta ír levelet Jeannak, aki minden válaszát az író lakására küldte Léonak címezve. Egyszer azonban a színházba küldi levelét a lány, és meghívja magához a színészt. Az öltöztetőnő bevallja Léonak, hogy a levelein keresztül szeretett belé, a lelkét szereti – vagyis Edmondot. Nincs más hátra, az író kénytelen bevallani barátjának, hogy Jeanne a múzsája.

Az eredetileg rendelt három felvonás készen van, a történet mégse kerek. A bemutató időpontja egyre közeledik, a darab pedig folyamatosan bővül. Jeanne megtudja, hogy Edmond írta a leveleket, közeledni szeretne az íróhoz, aki visszautasítja őt. Ebből meríti az ötletet a negyedik és az ötödik felvonáshoz.

Louis továbbra is rosszul játszik, elmondja Edmondnak, hogy nem szereti De Guichet, mert rossz ember. Új szerepet kap, ő lesz Ragueneau, a költőlelkű pékmester – így legalább a színpadon hódolhat kicsit vágyott hivatásának. Ő nagyon jóember, vele már tud azonosulni.

(a képen: Léo, Louis, Feydeau, Coquelin, Honoré, Lucien és Cécile)

Minden a lehető legjobban alakul, egyszer viszont hírt kapnak arról, hogy a színházat bezárják. Kicsiny csapatunk Honoré kávéházában búslakodik, a tulajdonos azonban lelkesíti őket, mert a Cyranót játszani kell, ezt a darabot mindenkinek látni kell. Honoré kimondja: „a színészt csak a halál kényszerítheti le a színpadról”, a súgó pedig kiegészíti: „vagy az sem”. És igaza van. Gondoljunk csak bele, mennyi színész és színpadi ember volt, aki szépen végigjátszotta az előadást és csak utána adta vissza lelkét az Úrnak. Még olyanról is hallottam, akit a szünetben újra kellett éleszteni és előadás után, a kórházban halt meg – de a néző ebből mit se vett észre. Cécile szavaival élve „a színház még a halálnak is szent”. 

Maria az egyetlen, aki kihátrál, az ő szerepét odaadják Jeannak, aki betéve tudja a szöveget. A művésznő mégis meggondolja magát és eljutnak a bemutatóig. Az első felvonás után Maria hisztizni kezd, elrohan, majd beleesik a süllyesztőbe. A második felvonásban azonban Roxánnak jelenése van, így Jeannak kell játszani a szerepet – hatalmas sikere van Jeannak és a darabnak egyaránt. Rose végül megérti és megbocsátja a levelezéseket. A narrátortól megtudjuk, hogy a negyvenedik visszataps után diadalmenetben hordozta a közönség a színészeket Párizs utcáin, a következő évszázadban pedig a Cyrano volt a legtöbbet játszott darab Franciaországban és az egész világon.

(a képen: Cyrano - Coquelin, Roxán - Jeanne és Ragueneau - Louis a Cyrano-ban)

Alexis Michalik szerint a Cyrano megszületéséhez egy múzsára volt szükség, aki felvonásról felvonásra inspirálta a szerzőt. De mire volt szükség az Edmond színpadi adaptációjához? Szerintem egy zseniális rendezőre, tizenkét kiváló színészre és természetesen egy parádés szereposztásra. Edmond egy tehetséges, ám még felfedezésre váró író, aki a sorozatos bukások után alkotói válságban szenved. Korábbi darabjai nem azért nem arattak osztatlan sikert, mert ne lettek volna jók, csupán nem találták meg a megfelelő közönséget – az igazi művészlelkek minden írásáért rajongtak. Csata Zsolt fergeteges alakításában nagyon szépen látszik, hogy milyen lelki megpróbáltatásokon megy át az író, amíg elkészül a darab. Hosszasan vajúdik és bizony komplikációk is adódnak, de végül megszületik a remekmű.

Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, nincs ez máshogy Edmond esetében se. Felesége, Rose igyekszik mindenben támogatni, de rosszul esik neki, hogy férje nem őszinte vele. Régóta együtt vannak, van két gyönyörű gyermekük, mégis úgy érzi, hogy unalmassá vált párja számára. Mészáros Ibolya rendkívül érzékeny játékából gyönyörűen látszik, hogy Rose egy szerető, odaadó, de féltékeny feleség, aki csak egy kis őszinteséget vár a férjétől.

(a képen: Edmond és Rose)

A Bakota Árpád által alakított Coquelin felismeri Edmond tehetségét és rendel is tőle egy három felvonásos darabot. Rostand fejében még csak a főhős alakja körvonalazódott, amikor meglátogatta a színházigazgatót, az orr-monológot is közösen rögtönözték. A csak címszerepet vállaló színész végig támogatta Edmondot az írás során és próbáról próbára kíváncsian várta, hogy mivel rukkol elő kedves poétánk. Coquelin nem csak színész és színházigazgató, hanem apa is, és elfogult a fiával. Nem látja, hogy Louisnak nincs tehetsége a színi pályához, és nem engedi, hogy más hivatást válasszon – először abba se akar beleegyezni, hogy a színpadon péket játsszon az ő fia. A magabiztos és sikeres színészt a bemutató előtt mégis elfogja a bukástól való félelem, megismerhetjük az embert is a művész mögött – ez mindig nagyon izgalmas.

Léo egy igazi hősszerelmes a színpadon, a színházon kívül azonban képtelen meghódítani álmai nőjét, ha nincs egy író, aki a szájába adja a mondatokat. De Edmond barátja készségesen segít neki, és Léo nevében, helyette, a tudtán kívül kezd el levelezni Jeannal. Oh, azok a bizonyos levelezések… Kívülről persze egyértelmű, hogy Edmondot a poéta hajtotta, nem pedig a férfi, de Rose és Léo nem voltak ilyen megértőek. Az eszükkel tudták, hogy ez nem igazi szerelem, a szívük mélyén mégis mindketten féltékenyek voltak. Kiss Gergely Máté alakításában Léo egy igazi macsó, aki odalép a kiválasztott hölgyhöz és kérdés nélkül megcsókolja – csakhogy Jeanne szívéhez egészen más út vezet.

(a képen: Léo, Jeanne, Jacqueline és Edmond)

Jeanne öltöztetőnő a színházban, igazi művészlélek és rajong Edmond drámáiért. Gyönyörű, okos és érzékeny, az ő szívéhez az irodalmon keresztül vezet az út. Kifinomult lélek, aki azt várja szerelmétől, hogy versekkel halmozza el és szavaljon neki. A leveleken keresztül szeret bele Léo lelkébe, vagyis Edmondba – persze a Cyrano egyik próbáján egyértelművé válik számára, hogy ki is írta azokat a leveleket. A tudtán kívül vált kedvenc írója múzsájává és bár nem színésznő, a premieren mégis ő játszotta a női főszerepet – hozzáteszem, sokkal természetesebben, mint Maria. Ez a természetesség abból fakad, hogy ő ihlette Roxán karakterét és a valóságban megélteket játszhatta a színpadon. Jeanne szerepére keresve se találhatnánk jobbat Hajdu Imeldánál.

Ebben a darabban a legtöbb színész nem csak egy karaktert játszik, és ezek a karakterek egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. A mindig csodálatos Sarah Bernhardt szerepében a mindig csodálatos Kubik Annát láthatjuk – talán az ő átalakulása a legnagyobb, amikor az ünnepelt színésznőből egy kotnyeles öregasszonnyá változik. Ami mégis közös a két alakban, az az, hogy mindkettő oszlopos tagja a színháznak. Sarah a színpadon és azon kívül is nagyon teátrális, egy igazi dáma és egy igazi drámakirálynő. Cécile súgni már nem tud, mégis az összes próbán ott a helye. Van véleménye és nem is tartja magában, nincs olyan mozzanat, amihez ne lenne hozzáfűznivalója. Kotnyeles, mindenbe beleüti az orrát, de lássuk be, ő az, aki a legtöbbet tudja a színházról.

A két drámaíró és a két hitelező egyaránt nagyon tenyérbe mászó, ugyanakkor rendkívül szórakoztató figura. Garay Nagy Tamás és Dánielfy Zsolt remekül kiegészítik egymást és több esetben is ők mozdítják előre a cselekményt vagy épp okozzák a bonyodalmat. Fontos és meghatározó szerepe van a narrátornak, és Vranyecz Artúr többi karakterének egyaránt – láthatóan lubickol ezekben az apró, ám annál jelentősebb szerepekben.

(a képen: a narrátor)

Maria egy beképzelt és kényes színésznő, akit nem elsősorban a tehetsége miatt fedeztek fel. A befektetők ragaszkodnak hozzá, ő azonban sokáig kéreti magát. Az első akadálynál megfutamodik, a bemutató előtt mégis ő bíztatja Coquelint – de nem őszinte, a szíve mélyén nem hisz a darab sikerében. Nem mondanám kifejezetten szimpatikus karakternek, Újhelyi Kinga alakítása viszont csodálatos. Megvan benne az, ami Mariából hiányzik, és ami nélkül nem szabad színpadra állni: az alázat.

Louis egy végtelenül aranyos és szeretnivaló srác, azonban színésznek csapnivaló – egészen a premierig. Nem vonzza a színi pálya, de az apja erőlteti, talán az ő kedvéért olyan kitartó. A próbákat valósággal végigszenvedi, ám a bemutató előtt történik valami, amitől – hogy úgy mondjam – megfickósodik, és fergeteges alakítást nyújt a Cyranoban. Hogy minek a hatása e változás? Engedd meg, hogy ezt a poént most ne lőjem le. Szinte minden jelenete megmosolyogtató, rendkívül szórakoztató figura. Gelányi Bence igazán közel hozza őt a nézőkhöz, hamar a szívünkbe zárjuk – nem is csoda, hiszen a megformálója Louissal ellentétben kiváló színész.

És aki az egész színházat összefogja, az nem más, mint Lucien. Edelényi Vivien alakításában ő egy karakán, határozott nő, aki minden tőle telhetőt megtesz a siker érdekében. Amikor hírt kapnak a színház bezárásáról, ugyanolyan elkeseredett és csalódott, mint a színészek és az író, de Honoré beszéde után ő a leglelkesebb mindenki közül. Egy pillanat alatt kiosztja a szövegkönyveket, minden fontos tudnivalót ismertet és még a szövegtanulásban is segít Jeannak az előadás szünetében.

(a képen: Coquelin, a hitelezők, Maria és Cécile)

Mindig nagyon izgalmas tanúja lenni egy remekmű születésének. Egy zseniális alkotás színpadra adaptálásának fantáziadús története nem mindennapi kikapcsolódást nyújt – nem is beszélve a parádés szereposztásról. Az egyetlen kritika, amit meg tudok fogalmazni, az az, hogy picit hosszú, hiszen egy-egy jelenetet akár háromszor is láthatunk: ott vagyunk, amikor Edmondot megszállja az ihlet; részt veszünk a próbán és a Cyrano bemutatóján egyaránt. Ennek ellenére egyetlen pillanatot se tudnék kihúzni belőle, hiszen minden mozzanat hozzátesz valamit a cselekményhez és tökéletesen leköti a néző figyelmét. A jelmezek gyönyörűek, a díszlet egyszerű, mégis nagyszerű - egy ajtó, egy asztal, egy ágy és néhány függöny mozgatásával érzékeltetik a színészek, ha megváltozik a helyszín. 

Szeretettel ajánlom ezt a vígjátékot mindenkinek, az egész estés szórakozás garantált. Szánj rá három órát, hogy megtekintsd a francia Shakespeare legsikeresebb művének keletkezéstörténetét a magyar Párizsban, azaz Debrecenben a Csokonai Színház előadásában. Én biztosan újra fogom nézni. Találkozzunk a nézőtéren!

A képek forrása a Csokonai Színház facebook oldala