Bizonyára neked sem kell bemutatni Dorothy és Totó kalandját, hiszen mindannyian jól ismerjük ezt a kedves történetet. Mégis engedd meg, hogy elmeséljem a saját szemszögemből, és beszámoljak arról, hogy miként vitték színpadra Debrecenben ezt a csodálatos musicalt. Egy igazi huszonegyedik századi produkciónak lehetnek tanúi, akik ellátogatnak az egyik előadásra. Azt kérdezed, hogy mitől olyan modern? Lentebb olvashatsz róla, de most kezdjük inkább az elején.

Kansasban vagyunk. Itt él Dorothy Emmy nénivel, Henry bácsival és a kiskutyájával, Totóval. Náluk dolgozik három legény: Hunk, Hickory és Zeke, akik Dorothy jó barátai, már-már családtagok. A tökéletes idillbe egyetlen gonosz vénasszony rondít bele, Miss Gultch. Azt állítja, hogy Totó megharapta őt, és sántítást imitálva lobogtatja a meghatalmazást, miszerint a kutyust magával viheti a sheriffhez, hogy a „veszélyforrást megszüntesse”. Dorothy erről hallani se akar, de mindenki más azt mondja, hogy a törvénnyel nem lehet szembeszállni. Végül odaadják Totót ennek a banyának, ezért a kétségbeesett kislány mindenkiben az ellenséget látja. A kiskutya visszaszalad szeretett gazdájához, aki elhatározza, hogy megszökik a legjobb barátjával. Mindig elválaszthatatlanok voltak, ezután is azok lesznek. Útközben találkoznak Marvel professzorral, aki rávilágít arra, Emmy néninek és Henry bácsinak nagyon hiányzik az unokahúguk. Dorothy úgy dönt, hogy mégis inkább hazamegy, de hatalmas vihar támad.

(a képen: Totó, Dorothy és Marvel professzor)

Az óriási forgószél felkapta a házat a kislánnyal és hű kutyusával együtt és egészen Mumpicföldig repítette őket. A ház a gonosz keleti boszorkányra zuhant, így a kedves mumpicok végre megszabadultak a rettentő banyától. Legalábbis az egyiktől, mert a nyugati boszorkány még életben van és ő sokkal rosszabb, mint a nővére volt. De erről később még mesélek. Egyelőre legyen elég annyi, hogy Oláh Zsuzsa tűpontos játékának köszönhetően, amikor megjelenik ez a banya, mindig kinyílik a bicska a néző zsebében – ez mindkét karakterére igaz. Az általa megformált vénasszonyokat utáltam, de a művésznő alakítását imádom. Nem tudom ezt máshogy megfogalmazni, de remélem, értitek – egy gonosz karakternél pont az számít dicséretnek, ha utálják azt.

(a képen: Emmy néni, Henry bácsi, Hunk, Hickory és Zeke a viharban)

A bevezetőben írtam, hogy Ilja Bocsarnikovsz egy nagyon modern előadást álmodott színpadra. Mumpicországban elsőként a jóságos északi boszorkánnyal, Glindával találkozhatunk, aki egy világító hoverboard-on közlekedik – ez tökéletesen passzol a csodálatos jelmezéhez is. Időről időre feltűnik a gonosz nyugati boszorkány, aki mindig egy elektromos rollerrel érkezik, ami szintén világít – szerintem nagyon vagány. Természetesen seprűje is van, de azt fegyvernek használja. A nővérének volt egy rubin piros cipője, amiben felbecsülhetetlen varázserő rejlik. A varázscipő Dorothy lábára került, amit a gonosz boszorka mindenáron meg akar kaparintani. A kislánynak így egyetlen nyugodt perce se lehet, amíg nem sikerül valahogy hazajutnia. De hogyan? Úgy nem mehet, ahogyan jött… Glinda tanácsára elindul Ózhoz, a nagy és csodálatos varázslóhoz – ő az egyetlen, aki segíteni tud a bajbajutottaknak. Smaragdvárosban él, ami nagyon messze van, hosszú út vár Dorothyra és hű kísérőjére, Totóra, aki a vihar óta kerekeken gurul a gazdi mellett. A jóságos északi boszorkány két tanácsot is ad útravalóul a kislánynak: soha ne vegye le a lábáról a rubin piros cipőt és maradjon végig a sárgatéglás úton. Kezdődik a kaland!

(a képeken: Glinda a mumpicokkal és a gonosz nyugati boszorkány)

Rögtön az út elején találkozik a Madárijesztővel, aki elpanaszolja Dorothynak, hogy a varjak nem félnek tőle, sőt kinevetik őt. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy egy csepp esze sincs a szegény szalmabábnak. A kislány elmeséli a Madárijesztőnek, hogy kihez is szeretne eljutni, és Óz biztosan neki is tud segítni. Együtt folytatják hát az utat. Hamarosan egy almáskertben találják magukat, ahol a fák között rálelnek a Bádogemberre. Szegény teljesen berozsdásodott, de szerencsére kéznél van egy olajoskanna. Dorothy megolajozza, ő pedig elmeséli a saját történetét. Régen hús-vér ember volt, és szeretett egy mumpiclányt. De a lány anyja utálta a favágót, és felbérelte a gonosz nyugati boszorkányt, aki elátkozta a fejszéjét. Először a végtagjait vágta le, de azokat egy ügyes bádogosmester könnyen pótolni tudta. Aztán új fejet és testet is kellett készítenie az átkozott fejsze miatt. Szeretett volna újra dolgozni, de elkapta egy nagy zivatar, és tetőtől talpig berozsdásodott. Nagyon régóta állt ott egyhelyben, mielőtt Dorothy és a Madárijesztő rátaláltak. Elsírta bánatát újdonsült barátainak: jó munkát végzett a bádogosmester, de elfelejtett szívet csinálni neki, így nem tudja szeretni a mumpiclányt. Csatlakozik a kalandorokhoz, hiszen neki is van valami, amit kérni szeretne Óztól.

(a képen: Madárijesztő, Bádogember és Dorothy az almáskerben)

Egy sötét és félelmetes erdőbe érnek, ahol nem kizárt, hogy vadállatok is vannak. Meg is jelenik egy gőgös Oroszlán, akitől azonnal megrémülnek mindannyian. Hogy megmutassa az erejét, elindul Totó felé, de Dorothy orrba vágja a fenevadat, akiről hamar kiderül, hogy valójában a saját árnyékától is retteg. Még kölyökkorában az apja felvitte őt egy magas hegycsúcsra, és elmondta neki, hogy ameddig a szem ellát, az a hatalmas birodalom egy nap mind az övé lesz. Ez a jelenet egy kicsit emlékeztetett az Oroszlánkirályra, de szerintem zseniális. A kiskirálynak viszont nem volt őszinte a mosolya, hiszen tériszonya van a szegény párának. De a varázsló remélhetőleg neki is tud segíteni, és önteni bele némi bátorságot. Dorothy és Totó három új baráttal gazdagodott, így immáron öten haladnak tovább a sárgatéglás úton.

Herczeg Tamás, Kránicz Richárd és Papp István egyaránt úgy formálják meg ezeket a szerethető, sőt ölelgetnivaló karaktereket, hogy az ember egyszerre sír és nevet, ha rájuk néz. Sír, mert sajnálja őket a sorsukért és nevet, mert kívülről nézve nagyon vicces szituációkba tudnak keveredni. Ők bármikor képesek mosolyt csalni az arcunkra. A Madárijesztő nagyon bölcs dolgokat mond, annak ellenére, hogy nincs esze és a Bádogemberről se mondaná meg senki, hogy hiányzik a szíve, hiszen látszik rajta, hogy nagyon tud szeretni. A gyáva Oroszlán pedig szájkaratéban verhetetlen – de őt ilyennek szeretjük.

Ahogy mentek-mendegéltek, elérkeztek egy pipacsmezőhöz. Gyönyörű virágok, csodálatos illat és káprázatos zene. Ámulatba ejtő, andalító és altató – a gonosz nyugati boszorkány műve, hogy megszerezhesse a rubin piros cipőt. A Madárijesztő és a Bádogember egyből rájönnek, hogy ki áll e mögött, és segítségért kiáltanak. Glinda azonnal ott terem és havazást idéz elő, hogy enyhítsen a gonosz varázslaton. Most már semmi és senki sem akadályozhatja meg az útitársakat, hogy eljussanak Ózhoz. Hamarosan meg is érkeznek Smaragdvárosba, de nem sejtik, hogy micsoda kalandok várnak rájuk a szünet után.

(a képen: Oroszlán, Dorothy, Bádogember, Madárijesztő, Glinda, hó és pipacsok)

A második felvonás elején elkóboroltak a szereplők, majd a nézőtér és a színpad között szaladgálva sikerült újra egymásra találniuk. Szeretem, amikor a nézők között is játszanak egy kicsit, nagyon jópofa tud lenni. Hosszasan csodálták Óz birodalmát, majd becsengettek a kastélyba. Az őr ajtót nyitott, és rögtön megismerte a rubin piros cipőt Dorothy lábán, így egyből bebocsátást nyertek a varázslóhoz.

De a gonosz nyugati boszorkány nem tett le a tervéről. Odaküldött egy szárnyas majmot, aki végigszaladt a színpad előtt és a nézők felé lőtt a puskájából sok-sok papír fecnit. Üzenetet küldött. De vajon mit írt? Ahhoz, hogy megtudják, az Oroszlán félve ugyan, de lemászik a színpadról, és megkér egy nézőt az első sorban, hogy vegyen fel egy cetlit és olvassa fel, mi van ráírva – ez a megtisztelő feladat pont nekem jutott, de nem is ez a lényeg. Az üzenet a következő: „adjátok ki Dorothyt”. Itt már tényleg csak a varázsló segíthet, de ő nem fogadja a látogatókat. Most mi lesz? Szerencsére az őr mégis megszánja őket, és segít bejutniuk Ózhoz.

(a képen: Óz díszleteleme, Bádogember, Oroszlán, Madárijesztő és Dorothy)

A nagy, a hatalmas és csodálatos varázsló pontosan tudja, hogy mit szeretnének kérni tőle a vendégek. Hajlandó segíteni nekik, de ő is kér tőlük valamit – el kell vinniük neki a nyugati boszorkány seprűjét. Lehetetlen feladatnak tűnik, de bármire hajlandóak, hogy Dorothy és Totó hazajussanak, a Madárijesztőnek legyen esze, a Bádogember kapjon szívet és az Oroszlán bátor lehessen végre.

A boszorkány már nagyon várta őket. Amint a vándorok elérkeztek a kísértetjárta erdőbe, eléjük küldte a cidripókokat, akik nagyon menő világító jelmezt kaptak és mindenkit táncra késztetnek.

(a képen: egy cidripók)

Ezeket a különleges lényeket a szárnyas majmok követték, hogy Dorothyt és kiskutyáját a banyához vigyék. Természetesen a barátai nem hagyják ezt annyiban, nyomban elindulnak kiszabadítani a kislányt.

(a képen: Bádogember, Madárijesztő, Oroszlán és Totó megérkeztek a banya várához)

A gonosz boszorkány ultimátumot ad Dorothynak: vagy nekiadja a rubin piros cipőt, vagy a folyóba dobatja Totót. De már úton van a segítség. A kiskutyának sikerül kiszabadulni és a barátai elé menni, hogy elvezesse őket a kétségbeesett lányhoz. Persze az undok banya is egyből ott terem és ráfogja a seprűjét a Madárijesztőre, hogy meggyújtsa a szalmabábot, de Dorothy nem engedi, hogy bántsa a barátját. Fog egy kancsó vizet és ráönti a boszorkányra, aki azonnal elolvad. Fogják a seprűt, és indulnak is vissza Ózhoz, hogy jelentsék, teljesítették a kérését, így most rajta a sor.

(a képen: a boszorkány megtámadja a Madárijesztőt)

A varázslónak esze ágában sincs megtartani az ígéretét, de Totó beszalad, pontosabban begurul a hatalmas díszletelem mögé és kikergeti azt, akinek eddig csak a hangját hallhattuk – a csalót. Igaz, hogy ő nem tud varázsolni, de egy nagyon jó ember, és segíteni szeretne a vendégeknek. Elmondja, hogy ahonnan ő jött, az emberek egyetemre járnak, hogy bölcsek legyenek. Amikor végeznek, csak úgy zsong a fejük a mélységesnél mélyebb gondolatoktól, pedig semmivel sincs több eszük, mint a Madárijesztőnek. Csak egyvalamijük van, ami neki nincs: diplomájuk. De Óz ezúttal ünnepélyesen doktorrá fogadja a Madárijesztőt, így most már neki is van papírja arról, hogy mennyire okos.

Arra is rávilágít, hogy az Oroszlán nem gyáva csak azért, mert elfut a veszély elől. Az ő hazájában élő hősök semmivel se bátrabbak az Oroszlánnál, csak nekik van kitüntetésük. Természetesen ezen is lehet segíteni – nekiadományozza a Három Vaskereszt Érdemrendet, és ettől fogva a Bátrak Légiójának tagja. A Bádogembernek pedig elmagyarázza, hogy a jótékonykodóknak sincs nagyobb szívük, mint neki. A különbség az, hogy ők részesülnek nyilvános elismerésben. Ezért jóságáért, nagylelkűségéért és szeretetéért átnyújt neki elismerésül egy szív alakú medált.

(a képen: a Madárijesztő diplomát, a Bádogember pedig elismerést kap Óztól)

Óz és Marvel professzor nagyon hasonlít abban, hogy mindig tudja, mit kell mondani. Rávilágít arra, ami ott van az orrunk előtt, mégse vesszük észre. Tőlük mindenki azt kapja, amire szüksége van és erre a kettős szerepre Takács Dánielnél kiválóbb színészt keresve se lehetett volna találni – a bábjátékos jós és a hatalmas varázslófej mögé bújt hang mindig segítenek annak, aki hozzájuk fordul, még ha valójában nincs is varázserejük.

Már csak Dorothy kívánságát kellene valahogy teljesíteni, de ahhoz hogy ő hazajusson, tényleg varázslat kellene. Szerencsére a csaló Óz szintén kansasi és van is egy léggömbje, amin el tudja repíteni a kislányt a hazájába Totóval együtt. Van azonban egy apró bökkenő: nem tudja irányítani, ezért a léggömb elrepül, mielőtt Dorothy felszállhatott volna rá. Szerencsére jött Glinda, aki rávilágított arra, hogy a kislánynak mindig is hatalmában állt visszatérni Kansasbe. Magától kellett rájönnie, hogy nem elég pusztán vágyakozni az otthona után, és nem érdemes tovább futnia a hátsó kertnél, ha az álmait kergeti – mert ha ott nem találja meg, máshol hiába keresné… Eljött tehát az ideje, hogy a bűvös cipő hazarepítse őt és Totót. Nagyon megszerette a Madárijesztőt, a Bádogembert és az Oroszlánt, de búcsúzni kell, hiszen mindenütt jó, de a legjobb otthon.

(a képen: elrepül a léggömb - amúgy a ház is ugyanilyen buborékban szállt a viharban)

Dorothy hazatért. A nagy kaland ideje alatt otthon mindenki őt kereste, még Marvel professzor is. A kislány felébredt, mindenkinek elmesélte, hogy ki milyen alakban volt vele az út során és újra magához ölelhette Totót – mármint az igazi kiskutyát is. Ami pedig a boszorkányra zuhant házat illeti, stimmel. Igaz, Miss Gultch-ra nem egy egész ház esett rá, csak egy távírópózna, amit a vihar tépett ki a helyéről, de legalább nyugtuk van tőle, amíg lábadozik.

Ha felnőttként nézed meg ezt az előadást, érdemes nyitott szívvel helyet foglalni a nézőtéren, garantáltan fiatalodni fogsz néhány évtizedet és gyermekként élheted át Dorothy kalandját. Igen, átélheted, mert lehetetlen csupán szemlélőnek maradni – erről a tökéletesen összeválogatott, rendkívül tehetséges színészek gondoskodnak. Fülbemászó dallamok, tartalmas dalszövegek, imádnivaló karakterek, tüneményes kiskutya, és nem utolsó sorban egy kicsik és nagyok számára egyaránt tanulságos történet arról, hogy amit keresel, talán már rég benned van – néha hosszú és rögös utat kell bejárni, hogy erre rájöjjön az ember.

Pusztán szöveggel és néhány képpel lehetetlen átadni azt a csodát, ami ezen az előadáson megtörténik. Ezt látni kell és átélni a varázslatot. Remélem, fekeltettem az érdeklődésed, és meghoztam a kedved hozzá. Köszönöm az élményt mindenkinek, aki bármilyen formában hozzájárult ennek az előadásnak a létrejöttéhez!

A képek forrása: a Csokonai Színház honlapja és facebook oldala