Ez az írás most kivételesen nem egy adott színdarabról fog szólni, hanem a színészek és a nézők kapcsolatáról az én szemszögemből. Vannak benne olyan gondolatok is, amelyeket egy-egy színésszel folytatott beszélgetés inspirált.
Mielőtt elolvasod ezt a kis elmélkedést, fontos tudnod: ezek nem örökérvényű igazságok, csak az én személyes véleményem, tapasztalatom. Sokféleképpen láthatjuk a lent részletezett dolgokat, szeretném, ha megismernéd az én szemszögemet. Ha a te véleményed, álláspontod valami egészen más, kérlek, írd azt meg nekem, és épüljünk egymás által. Ha színészként olvasod ezt, nagyon kíváncsi vagyok az ezzel kapcsolatos gondolataidra, ha pedig nézőként, akkor azért lehet ebből egy rendkívül izgalmas beszélgetés. Ha mindkettőt magadénak mondhatod, kérlek, oszd meg velem, velünk, hogy miként látod a színpad két oldaláról. Köszönöm, ha elolvasod!
A színház nagyon sok szereplőből tevődik össze. Ne feledkezzünk meg azokról se, akiket nem látunk, mégse jöhetne létre produkció nélkülük – kellékesek, öltöztetők, díszlet- és jelmeztervezők, technikusok és még sorolhatnám. Nagyon fontos szerepük van nekik is a színház életében, én most mégis azokra szeretnék részletesebben kitérni, akik látványosan képezik szerves részét ennek a nemes intézménynek. A színészek és a nézők egyaránt elengedhetetlenek, rendkívül nagy jelentősége van az ő találkozásuknak, és van valami, ami közös bennük. Mégpedig az, hogy mindketten nagyon érzékenyek, és fontosak, mi több nélkülözhetetlenek egymás számára.
Nem mindegy, hogy a színész szívvel-lélekkel, vagy csak ímmel-ámmal játssza az adott karaktert, hiszen „a drámaíró legszebb szavai is halottak a színész szíve nélkül” (Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac). Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy ő is ember. De különbséget kell tenni aközött, hogy nem ad bele mindent az alakításba, vagy egyszerűen csak nem áll jól neki az adott karakter – erről nem tehet. Lehet, hogy ráosztották a szerepet, de nem tud vele azonosulni; vagy az is lehet, hogy csak rossz napja van és valami miatt nem tudja kizárni. Persze utóbbira mondhatod, hogy ezt nem engedheti meg magának, de én senkire se tudnék haragudni, ha azt érezném, hogy ez van a háttérben – az is igaz, hogy még nem tapasztaltam ilyet.
Akkor van minden a helyén, ha összejön egy szuper csapat – olyan színészek, akik remekül tudnak együtt dolgozni és mindenki szeretettel játszik – ráadásul egy kiváló rendező fogja őket össze. Ezt pedig azzal lehet megkoronázni, ha a néző nyitott szívvel ül le, szomjazza az adott darabot és készen áll rá, hogy az előadás magával ragadja, elvarázsolja őt. Ilyenkor, de csak ilyenkor tud megtörténni az, hogy a színész visszakapja az általa adott energiákat. Mert ha a néző elzárkózik attól, hogy befogadja, nem fog közös élmény születni.
Azt hiszem, azért szeretek az első sorban ülni, mert a tapsrend során jut ránk is egy kis fény, amiben az előadók láthatják az arcunkat és mi is látjuk a színész mögött az embert. Lehet, hogy két-három órán keresztül alakított egy negatív karaktert, de amikor meghajol és hallja a vastapsot, csodálatos érzés látni nemcsak a mosolyát, hanem az őszinte hálát a szemében, a nézők felé irányuló szeretetét. Nem tudom szavakba önteni, mekkora boldogság látni egymást, örülni egymásnak és összemosolyogni az előadás végén a szereplőkkel. Lehet, hogy nem ismernek, nem tudják, hogy ki vagyok és az arcomra se fognak emlékezni. De talán mégis adhattam valamit azzal, hogy a legnagyobb boldogsággal, és az adható legnagyobb szeretettel tapsoltam vörösre a tenyeremet, nem pedig azért, mert úgy illik.
Úgy érzem, én azzal tudom megköszönni az élményt, ha nemcsak a tapsomat hallják, hanem látják a fülig érő mosolyomat és a csillogó – esetleg könnyekkel teli – szememet. Ezekből a szemekből kiolvasható, hogy igen, sikerült. Megértettem valamit, „átjött” az előadás, a mondanivaló; tökéletesen éreztem, hogy mindent beleadtak a játékukba, és elmondhatatlan boldogság látni, hogy szeretettel fogadják a szívből szóló tapsomat. Úgy gondolom, hogy ha ez a közös élmény színészben és nézőben egyaránt megszületik, akkor létrejött valami, amit nem lehet megfogalmazni, de elfelejteni se. Számomra ez a színház!
