Bizonyára neked sem kell bemutatni Dorothy és Totó kalandját, hiszen mindannyian jól ismerjük ezt a kedves történetet. Mégis engedd meg, hogy elmeséljem a saját szemszögemből, és beszámoljak arról, hogy miként vitték színpadra Debrecenben ezt a csodálatos musicalt. Egy igazi huszonegyedik századi produkciónak lehetnek tanúi, akik ellátogatnak az egyik előadásra. Azt kérdezed, hogy mitől olyan modern? Lentebb olvashatsz róla, de most kezdjük inkább az elején.

Kansasban vagyunk. Itt él Dorothy Emmy nénivel, Henry bácsival és a kiskutyájával, Totóval. Náluk dolgozik három legény: Hunk, Hickory és Zeke, akik Dorothy jó barátai, már-már családtagok. A tökéletes idillbe egyetlen gonosz vénasszony rondít bele, Miss Gultch. Azt állítja, hogy Totó megharapta őt, és sántítást imitálva lobogtatja a meghatalmazást, miszerint a kutyust magával viheti a sheriffhez, hogy a „veszélyforrást megszüntesse”. Dorothy erről hallani se akar, de mindenki más azt mondja, hogy a törvénnyel nem lehet szembeszállni. Végül odaadják Totót ennek a banyának, ezért a kétségbeesett kislány mindenkiben az ellenséget látja. A kiskutya visszaszalad szeretett gazdájához, aki elhatározza, hogy megszökik a legjobb barátjával. Mindig elválaszthatatlanok voltak, ezután is azok lesznek. Útközben találkoznak Marvel professzorral, aki rávilágít arra, Emmy néninek és Henry bácsinak nagyon hiányzik az unokahúguk. Dorothy úgy dönt, hogy mégis inkább hazamegy, de hatalmas vihar támad.

(a képen: Totó, Dorothy és Marvel professzor)

Az óriási forgószél felkapta a házat a kislánnyal és hű kutyusával együtt és egészen Mumpicföldig repítette őket. A ház a gonosz keleti boszorkányra zuhant, így a kedves mumpicok végre megszabadultak a rettentő banyától. Legalábbis az egyiktől, mert a nyugati boszorkány még életben van és ő sokkal rosszabb, mint a nővére volt. De erről később még mesélek. Egyelőre legyen elég annyi, hogy Oláh Zsuzsa tűpontos játékának köszönhetően, amikor megjelenik ez a banya, mindig kinyílik a bicska a néző zsebében – ez mindkét karakterére igaz. Az általa megformált vénasszonyokat utáltam, de a művésznő alakítását imádom. Nem tudom ezt máshogy megfogalmazni, de remélem, értitek – egy gonosz karakternél pont az számít dicséretnek, ha utálják azt.

(a képen: Emmy néni, Henry bácsi, Hunk, Hickory és Zeke a viharban)

A bevezetőben írtam, hogy Ilja Bocsarnikovsz egy nagyon modern előadást álmodott színpadra. Mumpicországban elsőként a jóságos északi boszorkánnyal, Glindával találkozhatunk, aki egy világító hoverboard-on közlekedik – ez tökéletesen passzol a csodálatos jelmezéhez is. Időről időre feltűnik a gonosz nyugati boszorkány, aki mindig egy elektromos rollerrel érkezik, ami szintén világít – szerintem nagyon vagány. Természetesen seprűje is van, de azt fegyvernek használja. A nővérének volt egy rubin piros cipője, amiben felbecsülhetetlen varázserő rejlik. A varázscipő Dorothy lábára került, amit a gonosz boszorka mindenáron meg akar kaparintani. A kislánynak így egyetlen nyugodt perce se lehet, amíg nem sikerül valahogy hazajutnia. De hogyan? Úgy nem mehet, ahogyan jött… Glinda tanácsára elindul Ózhoz, a nagy és csodálatos varázslóhoz – ő az egyetlen, aki segíteni tud a bajbajutottaknak. Smaragdvárosban él, ami nagyon messze van, hosszú út vár Dorothyra és hű kísérőjére, Totóra, aki a vihar óta kerekeken gurul a gazdi mellett. A jóságos északi boszorkány két tanácsot is ad útravalóul a kislánynak: soha ne vegye le a lábáról a rubin piros cipőt és maradjon végig a sárgatéglás úton. Kezdődik a kaland!

(a képeken: Glinda a mumpicokkal és a gonosz nyugati boszorkány)

Rögtön az út elején találkozik a Madárijesztővel, aki elpanaszolja Dorothynak, hogy a varjak nem félnek tőle, sőt kinevetik őt. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy egy csepp esze sincs a szegény szalmabábnak. A kislány elmeséli a Madárijesztőnek, hogy kihez is szeretne eljutni, és Óz biztosan neki is tud segítni. Együtt folytatják hát az utat. Hamarosan egy almáskertben találják magukat, ahol a fák között rálelnek a Bádogemberre. Szegény teljesen berozsdásodott, de szerencsére kéznél van egy olajoskanna. Dorothy megolajozza, ő pedig elmeséli a saját történetét. Régen hús-vér ember volt, és szeretett egy mumpiclányt. De a lány anyja utálta a favágót, és felbérelte a gonosz nyugati boszorkányt, aki elátkozta a fejszéjét. Először a végtagjait vágta le, de azokat egy ügyes bádogosmester könnyen pótolni tudta. Aztán új fejet és testet is kellett készítenie az átkozott fejsze miatt. Szeretett volna újra dolgozni, de elkapta egy nagy zivatar, és tetőtől talpig berozsdásodott. Nagyon régóta állt ott egyhelyben, mielőtt Dorothy és a Madárijesztő rátaláltak. Elsírta bánatát újdonsült barátainak: jó munkát végzett a bádogosmester, de elfelejtett szívet csinálni neki, így nem tudja szeretni a mumpiclányt. Csatlakozik a kalandorokhoz, hiszen neki is van valami, amit kérni szeretne Óztól.

(a képen: Madárijesztő, Bádogember és Dorothy az almáskerben)

Egy sötét és félelmetes erdőbe érnek, ahol nem kizárt, hogy vadállatok is vannak. Meg is jelenik egy gőgös Oroszlán, akitől azonnal megrémülnek mindannyian. Hogy megmutassa az erejét, elindul Totó felé, de Dorothy orrba vágja a fenevadat, akiről hamar kiderül, hogy valójában a saját árnyékától is retteg. Még kölyökkorában az apja felvitte őt egy magas hegycsúcsra, és elmondta neki, hogy ameddig a szem ellát, az a hatalmas birodalom egy nap mind az övé lesz. Ez a jelenet egy kicsit emlékeztetett az Oroszlánkirályra, de szerintem zseniális. A kiskirálynak viszont nem volt őszinte a mosolya, hiszen tériszonya van a szegény párának. De a varázsló remélhetőleg neki is tud segíteni, és önteni bele némi bátorságot. Dorothy és Totó három új baráttal gazdagodott, így immáron öten haladnak tovább a sárgatéglás úton.

Herczeg Tamás, Kránicz Richárd és Papp István egyaránt úgy formálják meg ezeket a szerethető, sőt ölelgetnivaló karaktereket, hogy az ember egyszerre sír és nevet, ha rájuk néz. Sír, mert sajnálja őket a sorsukért és nevet, mert kívülről nézve nagyon vicces szituációkba tudnak keveredni. Ők bármikor képesek mosolyt csalni az arcunkra. A Madárijesztő nagyon bölcs dolgokat mond, annak ellenére, hogy nincs esze és a Bádogemberről se mondaná meg senki, hogy hiányzik a szíve, hiszen látszik rajta, hogy nagyon tud szeretni. A gyáva Oroszlán pedig szájkaratéban verhetetlen – de őt ilyennek szeretjük.

Ahogy mentek-mendegéltek, elérkeztek egy pipacsmezőhöz. Gyönyörű virágok, csodálatos illat és káprázatos zene. Ámulatba ejtő, andalító és altató – a gonosz nyugati boszorkány műve, hogy megszerezhesse a rubin piros cipőt. A Madárijesztő és a Bádogember egyből rájönnek, hogy ki áll e mögött, és segítségért kiáltanak. Glinda azonnal ott terem és havazást idéz elő, hogy enyhítsen a gonosz varázslaton. Most már semmi és senki sem akadályozhatja meg az útitársakat, hogy eljussanak Ózhoz. Hamarosan meg is érkeznek Smaragdvárosba, de nem sejtik, hogy micsoda kalandok várnak rájuk a szünet után.

(a képen: Oroszlán, Dorothy, Bádogember, Madárijesztő, Glinda, hó és pipacsok)

A második felvonás elején elkóboroltak a szereplők, majd a nézőtér és a színpad között szaladgálva sikerült újra egymásra találniuk. Szeretem, amikor a nézők között is játszanak egy kicsit, nagyon jópofa tud lenni. Hosszasan csodálták Óz birodalmát, majd becsengettek a kastélyba. Az őr ajtót nyitott, és rögtön megismerte a rubin piros cipőt Dorothy lábán, így egyből bebocsátást nyertek a varázslóhoz.

De a gonosz nyugati boszorkány nem tett le a tervéről. Odaküldött egy szárnyas majmot, aki végigszaladt a színpad előtt és a nézők felé lőtt a puskájából sok-sok papír fecnit. Üzenetet küldött. De vajon mit írt? Ahhoz, hogy megtudják, az Oroszlán félve ugyan, de lemászik a színpadról, és megkér egy nézőt az első sorban, hogy vegyen fel egy cetlit és olvassa fel, mi van ráírva – ez a megtisztelő feladat pont nekem jutott, de nem is ez a lényeg. Az üzenet a következő: „adjátok ki Dorothyt”. Itt már tényleg csak a varázsló segíthet, de ő nem fogadja a látogatókat. Most mi lesz? Szerencsére az őr mégis megszánja őket, és segít bejutniuk Ózhoz.

(a képen: Óz díszleteleme, Bádogember, Oroszlán, Madárijesztő és Dorothy)

A nagy, a hatalmas és csodálatos varázsló pontosan tudja, hogy mit szeretnének kérni tőle a vendégek. Hajlandó segíteni nekik, de ő is kér tőlük valamit – el kell vinniük neki a nyugati boszorkány seprűjét. Lehetetlen feladatnak tűnik, de bármire hajlandóak, hogy Dorothy és Totó hazajussanak, a Madárijesztőnek legyen esze, a Bádogember kapjon szívet és az Oroszlán bátor lehessen végre.

A boszorkány már nagyon várta őket. Amint a vándorok elérkeztek a kísértetjárta erdőbe, eléjük küldte a cidripókokat, akik nagyon menő világító jelmezt kaptak és mindenkit táncra késztetnek.

(a képen: egy cidripók)

Ezeket a különleges lényeket a szárnyas majmok követték, hogy Dorothyt és kiskutyáját a banyához vigyék. Természetesen a barátai nem hagyják ezt annyiban, nyomban elindulnak kiszabadítani a kislányt.

(a képen: Bádogember, Madárijesztő, Oroszlán és Totó megérkeztek a banya várához)

A gonosz boszorkány ultimátumot ad Dorothynak: vagy nekiadja a rubin piros cipőt, vagy a folyóba dobatja Totót. De már úton van a segítség. A kiskutyának sikerül kiszabadulni és a barátai elé menni, hogy elvezesse őket a kétségbeesett lányhoz. Persze az undok banya is egyből ott terem és ráfogja a seprűjét a Madárijesztőre, hogy meggyújtsa a szalmabábot, de Dorothy nem engedi, hogy bántsa a barátját. Fog egy kancsó vizet és ráönti a boszorkányra, aki azonnal elolvad. Fogják a seprűt, és indulnak is vissza Ózhoz, hogy jelentsék, teljesítették a kérését, így most rajta a sor.

(a képen: a boszorkány megtámadja a Madárijesztőt)

A varázslónak esze ágában sincs megtartani az ígéretét, de Totó beszalad, pontosabban begurul a hatalmas díszletelem mögé és kikergeti azt, akinek eddig csak a hangját hallhattuk – a csalót. Igaz, hogy ő nem tud varázsolni, de egy nagyon jó ember, és segíteni szeretne a vendégeknek. Elmondja, hogy ahonnan ő jött, az emberek egyetemre járnak, hogy bölcsek legyenek. Amikor végeznek, csak úgy zsong a fejük a mélységesnél mélyebb gondolatoktól, pedig semmivel sincs több eszük, mint a Madárijesztőnek. Csak egyvalamijük van, ami neki nincs: diplomájuk. De Óz ezúttal ünnepélyesen doktorrá fogadja a Madárijesztőt, így most már neki is van papírja arról, hogy mennyire okos.

Arra is rávilágít, hogy az Oroszlán nem gyáva csak azért, mert elfut a veszély elől. Az ő hazájában élő hősök semmivel se bátrabbak az Oroszlánnál, csak nekik van kitüntetésük. Természetesen ezen is lehet segíteni – nekiadományozza a Három Vaskereszt Érdemrendet, és ettől fogva a Bátrak Légiójának tagja. A Bádogembernek pedig elmagyarázza, hogy a jótékonykodóknak sincs nagyobb szívük, mint neki. A különbség az, hogy ők részesülnek nyilvános elismerésben. Ezért jóságáért, nagylelkűségéért és szeretetéért átnyújt neki elismerésül egy szív alakú medált.

(a képen: a Madárijesztő diplomát, a Bádogember pedig elismerést kap Óztól)

Óz és Marvel professzor nagyon hasonlít abban, hogy mindig tudja, mit kell mondani. Rávilágít arra, ami ott van az orrunk előtt, mégse vesszük észre. Tőlük mindenki azt kapja, amire szüksége van és erre a kettős szerepre Takács Dánielnél kiválóbb színészt keresve se lehetett volna találni – a bábjátékos jós és a hatalmas varázslófej mögé bújt hang mindig segítenek annak, aki hozzájuk fordul, még ha valójában nincs is varázserejük.

Már csak Dorothy kívánságát kellene valahogy teljesíteni, de ahhoz hogy ő hazajusson, tényleg varázslat kellene. Szerencsére a csaló Óz szintén kansasi és van is egy léggömbje, amin el tudja repíteni a kislányt a hazájába Totóval együtt. Van azonban egy apró bökkenő: nem tudja irányítani, ezért a léggömb elrepül, mielőtt Dorothy felszállhatott volna rá. Szerencsére jött Glinda, aki rávilágított arra, hogy a kislánynak mindig is hatalmában állt visszatérni Kansasbe. Magától kellett rájönnie, hogy nem elég pusztán vágyakozni az otthona után, és nem érdemes tovább futnia a hátsó kertnél, ha az álmait kergeti – mert ha ott nem találja meg, máshol hiába keresné… Eljött tehát az ideje, hogy a bűvös cipő hazarepítse őt és Totót. Nagyon megszerette a Madárijesztőt, a Bádogembert és az Oroszlánt, de búcsúzni kell, hiszen mindenütt jó, de a legjobb otthon.

(a képen: elrepül a léggömb - amúgy a ház is ugyanilyen buborékban szállt a viharban)

Dorothy hazatért. A nagy kaland ideje alatt otthon mindenki őt kereste, még Marvel professzor is. A kislány felébredt, mindenkinek elmesélte, hogy ki milyen alakban volt vele az út során és újra magához ölelhette Totót – mármint az igazi kiskutyát is. Ami pedig a boszorkányra zuhant házat illeti, stimmel. Igaz, Miss Gultch-ra nem egy egész ház esett rá, csak egy távírópózna, amit a vihar tépett ki a helyéről, de legalább nyugtuk van tőle, amíg lábadozik.

Ha felnőttként nézed meg ezt az előadást, érdemes nyitott szívvel helyet foglalni a nézőtéren, garantáltan fiatalodni fogsz néhány évtizedet és gyermekként élheted át Dorothy kalandját. Igen, átélheted, mert lehetetlen csupán szemlélőnek maradni – erről a tökéletesen összeválogatott, rendkívül tehetséges színészek gondoskodnak. Fülbemászó dallamok, tartalmas dalszövegek, imádnivaló karakterek, tüneményes kiskutya, és nem utolsó sorban egy kicsik és nagyok számára egyaránt tanulságos történet arról, hogy amit keresel, talán már rég benned van – néha hosszú és rögös utat kell bejárni, hogy erre rájöjjön az ember.

Pusztán szöveggel és néhány képpel lehetetlen átadni azt a csodát, ami ezen az előadáson megtörténik. Ezt látni kell és átélni a varázslatot. Remélem, fekeltettem az érdeklődésed, és meghoztam a kedved hozzá. Köszönöm az élményt mindenkinek, aki bármilyen formában hozzájárult ennek az előadásnak a létrejöttéhez!

A képek forrása: a Csokonai Színház honlapja és facebook oldala

Ha olvastad a korábbi bejegyzéseimet, már megszokhattad, hogy színházi előadásokról írtam viszonylag részletes cselekményleírással és mélyebb elemzéssel. Ezúttal egy filmről szeretnék beszámolni, de változatlanul a saját szemszögemből bemutatva. Ami miatt nagyon kedves a számomra, az a debreceni kötődés. Fogadd tőlem szeretettel ezt az ajánlót!

Rögtön a film elején megismerhetünk két barátot, Márkot és Csabikát, akik elég ellentétes személyiségnek tűnnek, mégis szuperül kiegészítik egymást. Márk egy kiégett könyvelő, akit a pszichológia világa vonz leginkább. Korábban sokat foglalkozott ezzel a tudományággal, saját módszert is kidolgozott, de már csak hobbi szinten képezi az élete részét. Vele ellentétben Csabika egy nagyon laza fickó, akit csak az érdekel, hogy legyen pia és nő.

Hatalmas változást hoz a srácok életébe, amikor Márknak ismét lehetősége nyílik hódolni korábbi szenvedélyének. Péterfalvi felkéri, hogy segítsen kihozni lányát, Dórát a depresszióból. A lány fél az élettől, több pszichológusnál is járt már, de sorsfordító változást egyik se hozott. A fiatal könyvelő elvállalja és barátját kéri meg, hogy legyen segítségére az alternatív terápia során (a film eredetileg alternatív terápia címmel íródott).

(a képen: Dóra apja hívja Márkot, a háttérben a felesége zokog)

A Márk által kidolgozott terápia lényege, hogy az alany nem tud róla. Megfigyelik, lehallgatják, információkat gyűjtenek róla és így próbálják meg kizökkenteni a depresszióból – másképp mentik meg, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. De lehet-e segíteni valakin a tudtán és az akaratán kívül? Hasznos-e, ha a terapeuta megismeri az alanyt, vagy hátráltató tényező? Hogyan befolyásolja a folyamatot, ha kiderül, hogy van egy közös ismerősük, akiről határozott véleménye van Márknak?

Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ ez a vígjáték-dráma, melynek humoros vonaláról a SzkiTon TV sztárjai (Tóth Krisztina és Virsinszki Zoltán) gondoskodnak. Rendkívül fontos témát jár körül, amivel igenis foglalkozni kell – teszi mindezt befogadható módon és szórakoztatóan. Külön érdekesség, hogy a hét szereplő személyisége megfeleltethető a hét fő bolygó tulajdonságainak.

(a képen: Márk és Csabika)

A filmet Debrecenben forgatták, számomra hatalmas élmény volt a helyi utcákat és épületeket viszontlátni a mozi vásznán. Ezt már csak azzal lehetett volna megkoronázni, ha a szereplőket is debreceni színészek formálják meg. De ne legyünk telhetetlenek! Ennél tökéletesebb szereposztást el se tudnék képzelni, ráadásul a produkció mindenkinek szól. Nem tudom, mennyire tudatosan, de ezt tükrözi az is, hogy a budapesti, nyíregyházi, és miskolci színházakból ismert színészek mellett a youtube-on befutott szereplők is helyet kaptak – marketing szempontból is remek választás.

A film üzenete, hogy az élet sokkal, de sokkal többről szól, mint azt elsőre gondolnánk. Meg kell tanulnunk messzebb látni az adott helyzetnél, problémánál. Bár a legfőbb szál Dóra depressziója és annak kezelése, érdekes és érdemes megfigyelni, hogy milyen személyiségfejlődésen megy át a többi szereplő is.

(a képen: Dóra)

Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődésed! Szívből ajánlom ezt a filmet azoknak, akik szeretnek elmélyedni egy adott témában – akár a pszichológiában is, és akik szeretik a magyar humort. Mindenképp nézd meg, ha érdekel, hogy mi is lesz a vége Dóra kalandokkal és fordulatokkal teli, rendkívül izgalmas és nem mindennapi terápiájának!

A képek forrása: a Google

Ez az írás most kivételesen nem egy adott színdarabról fog szólni, hanem a színészek és a nézők kapcsolatáról az én szemszögemből. Vannak benne olyan gondolatok is, amelyeket egy-egy színésszel folytatott beszélgetés inspirált.

Mielőtt elolvasod ezt a kis elmélkedést, fontos tudnod: ezek nem örökérvényű igazságok, csak az én személyes véleményem, tapasztalatom. Sokféleképpen láthatjuk a lent részletezett dolgokat, szeretném, ha megismernéd az én szemszögemet. Ha a te véleményed, álláspontod valami egészen más, kérlek, írd azt meg nekem, és épüljünk egymás által. Ha színészként olvasod ezt, nagyon kíváncsi vagyok az ezzel kapcsolatos gondolataidra, ha pedig nézőként, akkor azért lehet ebből egy rendkívül izgalmas beszélgetés. Ha mindkettőt magadénak mondhatod, kérlek, oszd meg velem, velünk, hogy miként látod a színpad két oldaláról. Köszönöm, ha elolvasod!

A színház nagyon sok szereplőből tevődik össze. Ne feledkezzünk meg azokról se, akiket nem látunk, mégse jöhetne létre produkció nélkülük – kellékesek, öltöztetők, díszlet- és jelmeztervezők, technikusok és még sorolhatnám. Nagyon fontos szerepük van nekik is a színház életében, én most mégis azokra szeretnék részletesebben kitérni, akik látványosan képezik szerves részét ennek a nemes intézménynek. A színészek és a nézők egyaránt elengedhetetlenek, rendkívül nagy jelentősége van az ő találkozásuknak, és van valami, ami közös bennük. Mégpedig az, hogy mindketten nagyon érzékenyek, és fontosak, mi több nélkülözhetetlenek egymás számára.

Nem mindegy, hogy a színész szívvel-lélekkel, vagy csak ímmel-ámmal játssza az adott karaktert, hiszen „a drámaíró legszebb szavai is halottak a színész szíve nélkül” (Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac). Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy ő is ember. De különbséget kell tenni aközött, hogy nem ad bele mindent az alakításba, vagy egyszerűen csak nem áll jól neki az adott karakter – erről nem tehet. Lehet, hogy ráosztották a szerepet, de nem tud vele azonosulni; vagy az is lehet, hogy csak rossz napja van és valami miatt nem tudja kizárni. Persze utóbbira mondhatod, hogy ezt nem engedheti meg magának, de én senkire se tudnék haragudni, ha azt érezném, hogy ez van a háttérben – az is igaz, hogy még nem tapasztaltam ilyet.

Akkor van minden a helyén, ha összejön egy szuper csapat – olyan színészek, akik remekül tudnak együtt dolgozni és mindenki szeretettel játszik – ráadásul egy kiváló rendező fogja őket össze. Ezt pedig azzal lehet megkoronázni, ha a néző nyitott szívvel ül le, szomjazza az adott darabot és készen áll rá, hogy az előadás magával ragadja, elvarázsolja őt. Ilyenkor, de csak ilyenkor tud megtörténni az, hogy a színész visszakapja az általa adott energiákat. Mert ha a néző elzárkózik attól, hogy befogadja, nem fog közös élmény születni.

Azt hiszem, azért szeretek az első sorban ülni, mert a tapsrend során jut ránk is egy kis fény, amiben az előadók láthatják az arcunkat és mi is látjuk a színész mögött az embert. Lehet, hogy két-három órán keresztül alakított egy negatív karaktert, de amikor meghajol és hallja a vastapsot, csodálatos érzés látni nemcsak a mosolyát, hanem az őszinte hálát a szemében, a nézők felé irányuló szeretetét. Nem tudom szavakba önteni, mekkora boldogság látni egymást, örülni egymásnak és összemosolyogni az előadás végén a szereplőkkel. Lehet, hogy nem ismernek, nem tudják, hogy ki vagyok és az arcomra se fognak emlékezni. De talán mégis adhattam valamit azzal, hogy a legnagyobb boldogsággal, és az adható legnagyobb szeretettel tapsoltam vörösre a tenyeremet, nem pedig azért, mert úgy illik.

Úgy érzem, én azzal tudom megköszönni az élményt, ha nemcsak a tapsomat hallják, hanem látják a fülig érő mosolyomat és a csillogó – esetleg könnyekkel teli – szememet. Ezekből a szemekből kiolvasható, hogy igen, sikerült. Megértettem valamit, „átjött” az előadás, a mondanivaló; tökéletesen éreztem, hogy mindent beleadtak a játékukba, és elmondhatatlan boldogság látni, hogy szeretettel fogadják a szívből szóló tapsomat. Úgy gondolom, hogy ha ez a közös élmény színészben és nézőben egyaránt megszületik, akkor létrejött valami, amit nem lehet megfogalmazni, de elfelejteni se. Számomra ez a színház!

Ez az írás, ez a kis élménybeszámoló más lesz, mint amiket korábban olvashattál tőlem. Ennek az az oka, hogy az előadás is más. Mi, színházba járó emberek megszoktuk, hogy az adott karaktert egész este ugyanaz a színész jeleníti meg a színpadon.  Amikor olvastam, hogy készülőben van egy Toldi-előadás, azt hittem, hogy lesz majd egy Miklós, egy György, egy anya, néhány fontosabb szereplő – esetleg egy színész több kisebb szerepet is játszik majd. Később persze világossá vált, hogy ez nem egy sokadik „hagyományos” feldolgozása lesz Arany János klasszikusának.

(a képen: Bence, Klári, Dani és Zsuzsi)

Lelkesen kezdett próbálni a csapat 2020 októberében, hogy decemberben debütálhasson az előadás. Meg is tartották a munkabemutatót – a pandémia miatt csak szűk körben. Még ugyanebben a hónapban készítettek egy filmet az előadásból, melyet három napig forgattak a Nagyerdei Stadionban. A filmet 2021 márciusában eljuttatták Hajdú-Bihar megye összes általános iskolájához, elsősorban a hatodik osztályos tanulóknak szánva. Ezt ne úgy értsétek, hogy kifejezetten a tananyag elsajátítását segítő produkcióról van szó – az éppen Toldit tanuló diákoknak is nagyon hasznos, de a középiskolások, sőt a felnőttek számára is élvezhető, fiatalos, lendületes, könnyen befogadható az előadás.

Legnagyobb részben Arany János kicsit régies szavait hallhatjuk, de a szöveghűség nem teszi régimódivá, nem ront a minőségen. A felvételt májusban a Deszka Fesztiválon láthatta először a nagyközönség. A vetítés utáni beszélgetésen kiderült, hogy nem mindenki számára volt teljesen egyértelmű a koncepció, de aki láthatta a decemberi munkabemutatót, megnyugtatott mindenkit, hogy az élő előadás során nem merülnek fel ilyen kérdések. Számomra a felvételen keresztül is világos volt, hogy mi is a kerettörténtet – igaz, én minden kapcsolódó interjút elolvastam, ami csak készült a próbafolyamat alatt. Hosszúra nyúlt a bevezető, remélem, felkeltettem az érdeklődésed.

(a képen: Dani)

Szóval van egy zenekar, az Ilosvai Band: Klári, Zsuzsi, Ricsi, Dani és Bence – igen, saját névvel játszanak a színészek. Dani az előadás elején felolvassa az előszó első négy sorát, közben lelkesen magyarázza a metaforákat – mintha egy Toldi-rajongó irodalomtanárt látnék. Megérkeznek a többiek is és kórusban szavalva folytatják. A zenekar tagjai köszöntik a nézőket, bemutatkoznak, majd kezdődhet is az első ének. Voltak olyanok a nézők között, akiket zavart egy kicsit, hogy mindig bemondták, hányadik ének következik és felolvasták a hozzá tartozó kétsoros mottót; és voltak olyanok is, akiknek kifejezetten tetszett, mert így könnyebben tudta követni, hogy hol tart az előadás.

Az első három ének alatt Miklós szerepében végig Ricsit láthatjuk, bátyját, Györgyöt alakítja Bence, édesanyjuk pedig Klári. A harmadik ének után azonban a filmben egy öltözőben felvett jelenetet láthatunk, amit az élő előadáson ugyanúgy a nézők előtt játszanának a színészek. Konfliktus alakul ki a zenekar tagjai között: Bence kijelenti, hogy ő nem akar gonosz lenni. Szeretné ő játszani Miklóst, amiről Ricsi eleinte persze hallani sem akar, de végül engedi neki, hogy kipróbálja magát a szerepben. A következő két énekben Bence lehet a bujdosó Miklós. Látható, hogy nagyon élvezi ezt a szerepet, jól is áll neki, de amikor visszajelzést kér a többiektől – „na, jó voltam?” – nem kap megerősítést. A hatodik énektől ismét Györgyöt alakítja, Miklós szerepét pedig visszaveszi a frontember.

(a képen: Klári, Dani, Zsuzsi, Ricsi és Bence)

Ugye nem gondolod, hogy ezzel rendeződtek a szerepek és zavartalanul folytatódhat az előadás? A hetedik énekben Zsuzsi szeretne Miklós lenni. A fiúk nevetségesnek tartják, hiszen egy nő nem tudja hitelesen megmutatni milyen is egy igazi férfi. Ebben az énekben azonban nem egy maszkulin Toldi jelenik meg, hanem egy mély érzésű, empatikus Miklós. Persze egy macsó is tud kedvesen és megértőn fordulni a gyászoló özvegyasszonyhoz, ebben a jelenetben mégis hangsúlyosabb volt ez a fajta érzékenység Zsuzsi játékában. Tovább fokozza a drámaiságot, hogy az asszony a sokak által jól ismert Szomorú vasárnap (Seress Rezső) dallamára énekli el, hogyan győzte le két fiát egy cseh vitéz. Miklós szánva hallgatja, majd bosszút esküd a legyőzöttekért.

(a képen: Klári és Zsuzsi)

A nyolcadik énekre készülve ismét problémába ütköznek. Nem, nem a főhős szerepére akad ismét egy önként jelentkező. Szükség van egy királyra. A filmben Klári elindul, hogy keressen valakit a futópályán, és meg is találja Dombi Tibit – az élő előadásban információim szerint a nézőtéren ülők közül választanának királyt (vagy királynőt – elvégre, ha Toldi Miklós lehet nő, akkor a király is…).

Többek között az a zseniális ebben a darabban, hogy az Ilosvai Band abból dolgozik, ami rendelkezésükre áll: ők maguk és a hangszerek. Nincsenek korhű díszletek, jelmezek és kellékek. Minden jelenethez megtalálták azt a zenei műfajt, ami a legjobban illik hozzá és ezek változásához igazodik a játékstílus is – legyen az kánon, acapella, blues, rock, metál, vagy éppen próza önmagában, esetleg lágy lant vagy gitár kíséretében.

(a képen: az Ilosvai Band: Zsuzsi, Klári, Ricsi, Bence és Dani)

A kilencedik énekben pl. a bika legyőzése egy igazi metálos jelenet, ahol a felbőszült kan két szarva két basszusgitár nyaka volt, de a nézőnek nincs kétsége afelől, hogy az márpedig egy fenevad, amitől épp most menti meg Miklós az egész várost. Ezért a hőstettéért nem kap hálát, kicsit leül a hangulat. Bence meg is jegyzi: „belekerültünk egy ilyen ördögi spirálba, nem tudom, hogy menjen-e el a darab ily irányba. Toldi nyuszog, mindenki fetreng, Danikám, neked még van kedved! Gyerünk, jöhet dumcsi, mert ez az egész már kicsit uncsi…” Dani röviden összefoglalja a tizedik ének tartalmát, de úgy tűnik, nem sikerül megmentenie a hangulatot. „Fejezzük be!” – hangzik Ricsitől.

A tizenegyedik ének sorai Csikos Sándor tolmácsolásában hangzanak el, amíg a zenekar tagjai minden hangszert felpakolnak a színpadra. Emlékszel, amikor a negyedik ének előtt Bence magának akarta Miklós szerepét? Nem fejtettem ki, de csúnyán összevesztek Ricsivel. Most, az előadás végére kibékültek – „te se bántottál, én se sértettelek”. Mondanom se kell, hogy a tizenkettedik ének egy hatalmas rock koncert volt (több nézőt emlékeztetett kicsit az István a királyra), méltó fináléja ennek a fordulatokkal teli előadásnak.

(a képen: a finálé - Dani, Ricsi, Bence, Zsuzsi és Klári)

Ez a produkció nem egy hagyományos feldolgozása a Toldinak, pont ettől izgalmas. Öt kiváló színművész, egy bátor vendég, egy kreatív rendező, számos hangszer és persze a nézők – részünkről is kell a nyitottság. Drága Ilosvai Band! Köszönöm az élményt, alig várom, hogy egy élő koncertetekre is ellátogathassak.

A képek forrása: a Csokonai Színház honlapja és facebook oldala

Ugye te is elvárod másoktól, hogy őszinték legyenek veled? Valljuk be, ez nem mindig egyszerű feladat. Bizony adódnak olyan szituációk, amikor jobbnak látjuk elferdíteni az igazságot egy kicsit – vagy éppen nagyon. Xavier Daugreilh vígjátéka tökéletesen szemlélteti, hogy egy ártatlan füllentés hogyan képes elindítani egy olyan lavinát, amely mindenkit maga alá temet.

A darab elején megismerjük a két barátot, Serget és Francoist. Serge egy újságíró, aki elvesztette állását, ráadásul a felesége is elvált tőle. Francois sikeres a munkájában és boldog házasságban él két éve – a tökéletes idillhez már csak egy baba hiányzik. Feleségével, Valériével nyaralni készülnek, távollétük idejére Serget kérik meg, hogy vigyázzon otthonukra.

(A képen: Francois és Valérie indulás előtt)

Egy szülinapi bulin lép először színpadra Serge kollégája és egyben barátja, Cyril. Hamarosan két hölgy is csatlakozik hozzájuk, Élise és barátnője, Gwendoline. Cyril szeretné közelebbről is megismerni Gwendolinet, de ő azt mondja, hogy kizárólag a nős pasik érdeklik. Serge – bár fél éve elvált – még mindig hordja jegygyűrűjét, így házasnak mondja magát. Felviszi Gwendolinet ideiglenes otthonába, amiről azt hazudja, hogy az övé. Ugye sejthető, hogy ennek nem lesz jó vége? De nem kell kiderülnie, hiszen csak egyetlen éjszakát töltenek együtt. Ebből aztán egy közös hétvége lett, majd szépen lassan egymásba szerettek. Innen már nem volt visszaút.

(A képen: Serge és Gwendoline)

Serge egy nap épp szerelmét várta barátja otthonában, amikor váratlanul beállított Valérie. Szerinte férje megcsalja őt, így szó nélkül hazautazott. Azzal akar bosszút állni Francois-n, hogy lefekszik a legjobb barátjával. Gwendoline pont akkor nyit be, amikor az asszony megcsókolja Serget – magára is hagyja a párt, hiszen úgy tudja, hogy Valérie Serge felesége.

Nem könnyű ennyi hazugságot észben tartani, Serge szívesebben lenne őszinte szerelmével. Adódnak olyan szituációk, amikor lebukhatna és bevallhatna mindent, de Cyril mindig ellátja tanácsokkal, hogy mivel tudná kimenteni magát, megmagyarázni a helyzetet – természetesen újabb hazugságokkal.

Serge nemcsak Gwendoline előtt bukhat le, hogy hazudott neki, hanem barátai is bármikor rájöhetnek, hogy távollétükben – ígérete ellenére – felvitt valakit a lakásukra. Bizony elő is került egy óvszer csomagolása, amiről mindenfélét kitalált a férfi, hogy hogyan került oda, de nem volt hiteles. Francois szeretett volna hinni barátjának, de Valérie végül azt a téves következtetést vonta le ebből is, hogy férje megcsalja őt, ezért mennie kellett közös otthonukból, az asszony kidobta.

(A képen: Valérie és Francois számonkérik Serget)

Gwendoline féltékeny Valériére – Serge állítólagos feleségére. Élise azt tanácsolja neki, hogy találjon ki magának egy udvarlót, akire Serge is féltékenykedhet. A reakciójából majd kiderül, hogy kit szeret igazán.

Serge meghívást kapott Gwendolinetól egy buliba, ahová magával viszi Francoist is. Francois-nak hiányzik a felesége, fájdalma csökkentésére bevett néhány szem nyugtatót. Gyógyszerre nem lenne szabad alkoholt inni, de mégiscsak egy buliban van, szeretné jól érezni magát. Fogalma sincs arról, hogy barátja mit mondott Gwendoline-nak, úgyhogy kifecseg mindent, amit nem kellene. A lány persze saját ismereteihez próbálja társítani az új információkat, így annyit ért meg az egészből, hogy Serget kidobta otthonról a felesége, Valérie.

(A képen: Serge és Cyril)

Itt lenne a remek alkalom arra, hogy visszakanyarodjanak a valóságba. Egy utolsó füllentéssel elhitethetné szerelmével, hogy albérletbe költözött és meghívhatná a lakásába. De már késő. Gwendoline mástól tudta meg, hogy mi történt, amikor pedig rákérdezett, hogy minden rendben van-e otthon, azt mondta, hogy igen. Nem tud már bízni a férfiben.

Élise úgy dönt, kifaggatja Cyrilt – ha valaki, ő biztos mindent tud Serge és a felesége kapcsolatáról. Egy kitalált betegséggel minden eddigi hazugságot és félreértést tisztára mos Gwendoline előtt, mégis arra kéri a lányt, hogy jegyezze el magát kitalált udvarlójával.

(A képen: Gwendoline és Élise hallgatják Cyril meséjét)

Serge szeretne mindent megbeszélni szerelmével, de csúnyán összevesznek. A férfi dühében azt mondja, hogy elviszi a feleségét arra az utazásra, amelyre együtt mentek volna. Hatalmas fájdalom ez a lánynak, hiszen a szülővárosáról van szó, ahol nagyon hosszú ideje nem járt már. Elmegy Valérihez, elmondja neki, hogy ő a férje szeretője és megkéri, hogy ne utazzanak el. Ezzel beigazolódik az asszony gyanúja, hogy Francois megcsalja őt. Nemrég békültek ki, de ismét betelt a pohár – úgy megverte férjét, hogy kómába került.

Francois miután felébredt a kómából, papnak állt. Élise és Cyril összeházasodtak, Valérie pedig egy bábszínésszel él. Serge bocsánatot kér Gwendolinetól, ő is beismeri, hogy hazudott az udvarlójáról. Mindketten követtek el hibákat, de adnak egymásnak mégegy esélyt.

(A képen: Valérie, Francois, Élise és Cyril)

Az előadás happy end-del zárul, hiszen két pár összejött. Igaz, hogy egy házasság tönkrement, de mindkét fél megtalálta a boldogságát a másik nélkül.

Ez a darab egy vígjáték, de a valóságban inkább tragédia lenne – hiszen Serge hazugságlavinájába Francois bele is halhatott volna. Valóban szórakoztatóak a karakterek és a helyzetek, amikbe kerülnek, de az életben sem ritkák ezek a szituációk. Nagyon sokszor másnak mondjuk és mutatjuk magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. De miért kell álarcot viselnünk, miért nem lehetünk őszinték? Talán attól félünk, hogy a valódi énünk nem elég vonzó, ezért kitalálunk valamit, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat. Megéri? Serge is azt hitte, hogy soha nem derül ki az igazság, hiszen egyetlen éjszakát tervezett Gwendoline társaságában eltölteni…

(A képen: Gwendoline és Serge)

Ha jobban belegondolunk, nemcsak akkor vagyunk őszintétlenek, amikor nem mondunk igazat, hanem akkoris, amikor az igazság egy részét elhallgatjuk. Nézzük meg Francoist és Valériét. Látszólag boldog házasságban élnek, hiszen már két éve együtt vannak, gyönyörű otthonuk van és szebbnél szebb helyekre járnak nyaralni. Ez az a része a kapcsolatuknak, amit a világ felé mutatnak. A kisbabát vajon maguk miatt szeretnék, vagy azért, hogy kipipálhassák a tökéletesség listáján? Talán jobb is, hogy nem sikerült. Valérie örökösen féltékeny, pedig semmi oka rá. Francois imádja őt, soha nem csalná meg.

Xavier Daugreilh vígjátéka rendkívül szórakoztató, tökéletes kikapcsolódás. Jókat lehet nevetni az elnagyolt karaktereken és a komikus helyzeteken egyaránt. Azonban ha a mélyére nézünk, nagyon aktuális kérdéseket feszeget. Gyakran vagyunk őszintétlenek másokkal, de ennek súlyos következményei lehetnek – talán nem is a darabban bemutatott eset a legszélsőségesebb. Szívből ajánlom mindenkinek, aki szereti az olyan komédiákat, amik egyben elgondolkodtatóak és tanulságosak is.

Az előadás 16 éven felülieknek ajánlott!

A képek forrása a Csokonai Színház honlapja

„Emerenc világa kétféle embert ismert: aki seper, és aki sepertet. És aki sepertet, attól minden kitelik. Teljesen mindegy, milyen lobogó alatt tartja a nemzeti ünnepét.” Ezzel a gondolattal kezdődik az előadás.

Emerenc azok közé tartozott, akik sepertek. Ő nem egy kedves idős hölgy volt, vagy egy aranyos néni, hanem egy zsémbes öregasszony – mégis mindenki szerette és tisztelte. Az otthonába soha senkit nem engedett be, a lakók biztosak voltak benne, hogy rejteget valamit. Néha elkezdtek találgatni vagy gyanakodni, de nem kíváncsiskodtak. Tiszteletben tartották, hogy csak az előtérben foglalhatnak helyet – Emerenc lakásában és életében egyaránt. Ő mindenkinek csak adott és segített, ahol tudott, de el soha nem fogadott semmit. Korát meghazudtolóan öt ember helyett dolgozott. A házmesterséggel járó kötelezettségen kívül több lakónál vállalt takarítást és mosást is.

Nemigen voltak ellenségei. Egyetlen lakó tett feljelentéseket – pusztán rosszindulatból – de abba is hagyta, amikor látta, hogy nem veszik már komolyan. Rég elköltözött a környékről. Annakidején galambokat tartott, de mind elpusztultak, amiért Emerencet szerette volna felelőssé tenni. A kerületben élt még Vámos Etelka, de mindenki csak Sutunak hívta. Övé volt a gyümölcsös bódé – miután Emerenc segített neki elintézni az engedélyeket. Sutu barátnője volt Polett, aki a vasalást vállalta. Őt is mindenki szerette, de senki sem volt elég jó társaság az öregkisasszonynak, mindig magányosnak érezte magát. Emerenc felajánlotta, hogy ad neki egy macskát, még az azzal járó költségeket is állja, de Polettnek ember kellett – volna.

(A képen: Polett panaszkodik Emerencnek, hogy milyen magányos)

Új lakók költöztek a szemközti villába: egy fiatal írónő, Magda és a férje, Tibor. Mivel mindenki Emerencet ajánlotta, megkérték, hogy segítsen nekik a háztartásban. Az öregasszony nem mondott egyből igent, előbb referenciát kért róluk – ő akárki szennyesét nem mossa. Végül elvállalta a munkát.

Emerenc megkedvelte a fiatal házaspárt, ezt pedig sajátos módon fejezte ki. Odahordott mindenféle kacatot, amik nem nyerték el Magda és Tibor tetszését. Egy idő után ennek hangot is adtak, ezen persze úgy megsértődött az asszony, hogy az unokaöccsével, Józsival üzente meg, keressenek mást helyette. Úgy gondolták, jól meglesznek, nem fog hiányozni a házvezetőnő, de be kellett látniuk, hogy Emerenc nélkül nem boldogulnak.

Magda átment, hogy kiengesztelje az öregasszonyt. Ha azon múlik, még a gipszkutyát is befogadják – melyet korábban giccsnek mondott – és oda kerül, ahová csak akarja. Emerenc visszament, de látta, hogy akárhová is szeretné tenni a tárgyat, sehol se tetszik igazán a párnak, így inkább összetörte azt. Nem neheztelt már rájuk, ezután is vállalta a háztartás vezetését.

(A képen: Emerenc keresi a gipszkutya helyét, a háttérben Tibor)

Polett továbbra is magányosnak érezte magát, olyannyira, hogy eldöntötte, véget vet az életének. Emerenc látta rajta, hogy hiába próbálná lebeszélni róla, inkább segített az előkészületekben. Megbeszélték a módját, adott az öregkisasszonynak fekete kombinét, még búcsúlevelet is íratott vele.

Említettem már, hogy Emerenc senkitől se kért semmit, legfőképp szívességet nem. Egyik nap azonban különleges látogatót várt, akit nem ültethetett le az előtérben. A lakásába nem enged be senkit, ez alól ő sem lehet kivétel. Magdát kérte meg, hogy az ő otthonában fogadhassa vendégét. Az írónő beleegyezett, a gazdagon terített asztal azonban hiába várta a vacsoravendéget. A titokzatos látogató telefonon üzent, hogy nem érkezik Budapestre, mert elmaradt az üzleti találkozója. Emerenc csalódott. Már a lelkes készülődést látva is érezhető volt, hogy nagyon fontos vendéget vár, de hogy mennyire közel áll a szívéhez, azt csak most látjuk igazán. Az öregasszony szomorúan veszi tudomásul, hogy a várva várt látogató nem jön, még egy könnycsepp is megjelenik a szemében. Ezt az érzést a düh váltja fel – őrjöngeni kezd, hurrikán módjára seper bele kosarába mindent az asztalról, bocsánatot kér a viselkedéséért, majd távozik.

(A képen: Emerenc őrjöng)

Magda számára álmatlanul telik az éjszaka. Nem tud aludni, átkopog Emerenchez azzal az indokkal, hogy éhes. Az öregasszony boldogan terít meg az írónőnek, jól esik neki a társasága. Soha nem fogja neki elfelejteni, hogy nem hagyta egyedül azon az éjszakán.

Tibor beteg, halálos beteg. Emerenc és Magda lázasan pakolták be a kórházi táskát, hogy minden szükséges meglegyen, mire kiérnek a mentők. Az öregasszony nem tudott a tüdőtályog-operációról. Felháborodott, hogy neki nem szóltak, hogy őt kihagyták, de miért is avatták volna be, hiszen eddig se foglalkoztak sokat egymás magánéletével... Emerenc nem hagyta magára az írónőt ebben a nehéz időszakban.

(A képen: Tibor és Emerenc)

Akkor már évek óta dolgozott náluk, de szinte semmit nem osztott meg velük magáról, a múltjáról. Most azonban mesélni kezdett. Három éves volt, amikor az édesapja meghalt, az anyja pedig újraházasodott. Nem volt rossz ember a mostohája, nem haragszik rá, pedig sokszor meg is verte kislánykorában. Ma már belátja, hogy megérdemelte, ügyetlen volt, pedig csak játszani akart, mint a többi gyermek. De neki dolgozni kellett. Aztán kitört a háború, a mostohát elvitték katonának és az elsők között el is esett. Emerencnek egy pillanat alatt kellett felnőni. Segített az édesanyjának, kilencévesen főzött, az ikreket is ő dajkálta. Meg akart szökni testvéreivel együtt a nagyapjukhoz, de hatalmas vihar támadt. Amíg a kislány elment a kútra vízért a gyerekeknek, a villám belecsapott az ikrek feletti fába. Amikor megtudta az anyjuk, hogy mi történt, össze-vissza verte Emerencet, majd kútba vetette magát.

Az írónő Emerenc ölében fekve hallgatta a történetet. Kifejezetten idilli kép lenne, ha nem szakadna meg a szívünk a tragédia hallatán. A temetés után került a kislány Budapestre kiscselédnek. Azóta gyűjt egy kriptára, hogy ha majd hazatér, együtt lehessen szüleivel és testvéreivel. Fájó szívvel, mégis elmosolyodva hallgathatjuk, olyan szépen és szeretetteljesen meséli, hogy milyen nyughelyet is képzelt el magának és családjának.

(A képen: Magda és Emerenc)

Polettnek születésnapja van, és végre boldognak látszik. Elmondása szerint szerelmes. Az egész kerület őt ünnepli, egy gyönyörű sapkát kapott ajándékba a lakóktól. Öröm nézni, ahogy Sutuval együtt énekelnek, táncolnak és élvezik az életet. Igazi jó barátnő, osztozik Polett boldogságában.

(A képen: Sutu, Polett, Emerenc és az alezredes ünnepelnek)

Magda író-olvasó találkozóra készül oda, ahol Emerenc született. Az öregasszony megkérte, hogy nézze meg a régi házat és a családi sírokat, hogy milyen állapotban vannak. Az írónő egy csokor virággal és néhány fényképpel tért haza, melyeket egy rokon küldött. Emerencet elfogta a nosztalgia, ahogy azokat a képeket nézegette. Az egyiken fiatalkori önmagát látta, karján egy csecsemővel. Magda nem kérdezett semmit, de az asszony mesélni kezdett. Ő Évike, őt várta a múltkor. Amerikában él, onnan küld leveleket, csomagokat és pénzt. Nem jött el a találkozóra, pedig Emerencnek köszönheti az életét. A szülei a forradalom elől menekültek, rábízták a fiatal Emerencre a kislányt, hogy gondoskodjon róla. Hazavitte a nagyapjához, azt mondta, hogy az övé. Mindenki megvetette őt, az egész falu, de még ezt is vállalta, ezt az áldozatot is meghozta a gyermekért. Később a szülők hazajöttek a lányukért, hálából pedig minden ékszert és bútort Emerencnek adtak. A kerületben lakók ezt nem tudják, Magda az egyetlen, akinek elmesélte.

(A képen: Emerenc és Magda a régi fotókat nézegetik)

Hajnalban vonyítottak a kutyák, halottat jeleztek. Sutu átszaladt az írónőhöz, hogy elmondja, Polett felakasztotta magát. Végre boldog volt, szerelmes, mégis eldobta magától az életét. Emerenc még nem is tudja. Magda áll hozzá a legközelebb, neki kell elmondania, Sutu képtelen rá. Dehogyisnem tudta Emerenc. Magdának még a szava is elállt, hogy az öregasszony tudta, mire készül, mégse beszélte le róla. A halálnak is meg kell adni a tisztességet, Polettnek pedig nem volt már itt dolga. Emerenc szerette Polettet, de nem volt neki elég. Sutu is szerette, az is kevés volt. Menni akart, elég volt neki az életből, mást pedig nem tudott adni helyette neki az öregasszony. Azt mondta, hogy a szeretethez tudni kell ölni is. Magányos volt, már nincs egyedül. Tisztességes búcsút vettek tőle.

(A képen: Magda és Emerenc beszélgetnek Polettről)

Emerenc érdeklődni kezdett Magda munkája iránt. Megkérdezte tőle, hogy hogyan születik meg egy regény a semmiből, de az írónő nem tudott választ adni. Úgy gondolta, elviszi magával egy forgatási napra, a filmkészítés talán jobban szemlélteti majd. Emerenc nem volt elragadtatva, amikor látta, hogy milyen trükköket alkalmaznak. Szerinte ez nem igazi művészet, csak becsapják a nézőt.

Nagypéntek van. Magda családjában az volt a hagyomány, hogy ilyenkor szilvalevest esznek, ezt pedig férjével évről-évre megtartották. Most azonban Emerenc nem volt hajlandó megfőzni. Készített helyette spárgalevest, paprikás csirkét és karamellpudingot. Mondanom sem kell, hogy az írónő mennyire felháborodott azon, hogy bemocskolta az apja emlékét. De helyre tette az öregasszony, ne félj! A fejéhez vágta, hogy a férje nem él már sokáig és nem a szilvától fog megerősödni, de attól sem, hogy örökös rohanás az élete. Magda tudta, hogy igaza van, iszonyú bűntat ébredt benne. Emerencnek sikerült egy nagyon mély sebet feltépni, de talán pont erre volt szüksége az írónőnek. Az öregasszony elmondta Magdának, hogy egészen megszerette. Semmivel se fejezheti ezt ki jobban, minthogy beengedte a lakásába – ahol még senki sem járt. Ezzel zárul az első felvonás.

(A képen: Magda és Emerenc)

A második felvonás elején megtudhatjuk, hogy Emerencnek kilenc macskája van, róluk mesél. Magda boldog, hogy egyre közelebb engedi magához az öregasszony. Emerenc írt egy végrendeletet, melyben Magda is érdekelt. Ráhagyta az Évike szüleitől kapott bútorokat, szóban pedig megkérte, hogy halála után ölesse meg a macskákat. Ő nem tud róluk gondoskodni, az utcán nem boldogulnának, nagyobbat pedig senkinek sem adhat, minthogy nem engedi szenvedni. Emerenc csak tudja. Szenvedett ő eleget, főleg amikor szerelmes volt. Újabb történetet hallgathatunk meg fiatalkorából, hogy mi ment ott a háború idején.

Elérkeztek az ünnepek. Karácsony alkalmából Magda és Tibor úgy döntöttek, hogy megajándékozzák Emerencet. Hoztak neki egy televíziót, hogy ki tudjon néha kapcsolódni az öregasszony. Igaz, hogy reggeltől reggelig dolgozik, amikor pedig végez, már nem sugároznak műsort. De elfogadta – és ez nagy szó, hiszen ő soha senkitől nem fogad el semmit.

Hideg a tél, Emerenc pedig egész nap a havat sepri, mire halad egy keveset, kezdheti újra. Nem is csoda, hogy köhögni kezdett. Orvost nem akar látni, gyógyszert nem kér, csak egy kis nyugalomra van szüksége. A lakók vállalták, hogy felosztják egymás között a munkát, amíg fel nem épül teljesen. Az idő azonban telik, már két hete nem jött ki a lakásból. Az alezredes arra készül, hogy rátörik az ajtót – nincs rendjén, hogy az orvost se engedi be. Magda ezt nem hagyhatja. Az a terve, hogy átviszi Emerencet magához, hogy ott lábadozzon.

(A képen: Tibor, Magda, Józsi és Sutu)

Elpusztult az egyik macska, megkéri az öregasszony Magdát, hogy vigyen neki egy dobozt, amiben kiadhatja és el lehet temetni. Az írónő úgy gondolja, így még könnyebb is, hiszen addig nyitva lesz az ajtó, a lakók pedig ki tudják rángatni Emerencet és átvinni hozzá, ahol az orvos is meg tudja vizsgálni. Így is lett, de Magdának az akció után sietnie kellett a tévébe, nem tudta megvárni, hogy hozzá viszik-e Emerencet, vagy pedig a kórházba. Nagyon rossz állapotban volt, kórházba kellett szállítani. Agyvérzést kapott, végtagjai lebénultak.

(A képen: a szomszédok kirángatták Emerencet a lakásából)

A kerület lakói egymásnak adták a kilincset, mindenki ment hozzá látogatóba, de ő senkivel se állt szóba. Nem beszélt, nem kellett neki semmi. Vittek neki egy rádiót, hogy ne legyen teljesen elzárva a külvilágtól. Élő egyenes adásban hallgathatta, ahogy Magda átveszi a díját és megköszöni Emerencnek, hogy mindent megcsinált helyette, ami visszafogta volna őt az írástól. Meglátogatni nem tudta, hiszen meghívása volt Athénba az írószövetség találkozójára.

Amikor hazajöttek, ő is bement Emerenchez a kórházba, de az asszony nem akarja látni Magdát. Haragszik rá, amiért nem hagyta meghalni. Szégyenbe hozta, megalázta őt. Magda dühében azt hazudta, hogy egyedül súrolta ki az egész lakást és a macskák is jól vannak, ettől Emerenc is megnyugodott.

(A képen: Magda és Emerenc a kórházban)

Nem tudni, hogy az öregasszony felépül-e teljesen, de munkaképes valószínűleg sosem lesz. Sutu volt az egyetlen, aki kimondta: új házfelügyelő kell, nem lehet Emerenc holta napjáig felosztani a munkát a lakók között. Nem kis port kavart ezzel a kijelentésével, de végső soron igaza volt. Jelentkezett a pozícióra, amiről hallani sem akart senki. Úgy döntött, ő nem hazudik tovább – elmondta Emerencnek az igazat. Túl nagy teher volt ez az öregasszonynak, összetört alatta. Becsapta az egyetlen ember, akit lányaként szeretett, akiben megbízott, akit nemcsak a lakásába engedett be, hanem az életébe is. Ha hagyta volna meghalni, a síron túlról is vigyázna Magdára, de az írónő nem tud szeretni – ezt mondta.

(A képen: Emerenc elmondja Magdának, hogy csalódott benne)

Este haza akart menni. Azt mondta, hogy ha nem viszik, akkor megy magától, elég erősnek érezte hozzá magát, de nem volt az. Felkelt, de nem tudott megállni. Talán már esés közben végzett vele a szíve. Pontban negyed kilenckor halt meg.

Emerenc végigdolgozta az életét. A darabból nem derül ki, de a regényből tudjuk, hogy az unokaöccse megrendelte a kriptát, amire gyűjtött és felvitette Budapestre a családját is – ahogyan az öregasszony szerette volna. Emerenc nem járt templomba, de példaértékű életet élt. Mindenkinek segített és semmi viszonzást nem várt cserébe. Mogorva volt, az igaz, de a múltját ismerve talán érthető, hogy miért zárkózott így el. Megközelíthetetlenségét azzal is jelezte, hogy mindig fejkendőt viselt, melyet a betegágyán nélkülöznie kellett – kiszolgáltatottá vált. Az alezredes bevitte a kendőt a kórházba, hogy Emerenc komfortosabban érezze magát. Ezzel visszakapott valamit a régi életéből, majd méltóságát megőrizve tudott távozni, amikor eljött az ideje.

Ez a darab tele van életbölcsességgel és olyan mondatokkal, gondolatokkal, melyeken érdemes elgondolkodni – még ha első hallásra nem is értünk velük egyet. Megrendítő, mégis szívet melengető. Tragikus, életszerű, ízlésesen humoros.

Kubik Anna tűpontos játéka viszi magával a darabot. Aki váltott már vele pár szót, az tudhatja, milyen tüneményes az életben – de elég csak ránézni a tapsrendben, és rögtön látszik, hogy nem az a zsémbes öregasszony, akit ebben a két órában láttunk a színpadon. Szerintem a szíve mélyén Emerenc is ilyen volt, csak felvett egy álarcot, mely mögé nagyon kevés embernek engedett betekintést, valójában csak egynek.

Szeretettel ajánlom mindazoknak, akik tanulni akarnak az életről. Mire tanít ez a darab? Mindenkit másra. Úgy gondolom, hogy mindenki megtalálja benne azt, amivel, vagy akivel azonosulni tud. Ha elég nyitott vagy, talán egy a saját életedben lévő zárt ajtónak is megleled a kulcsát.

(A képen: a darab alkotói)

A képek forrása a Csokonai Színház honlapja

A Csárdáskirálynő az egyik legismertebb és legtöbbet játszott operett. Tele van olyan dalokkal, amelyeket mindenki ismer – sokan talán nem is tudják, hogy egy Kálmán-melódiát énekelnek, amikor rákezdenek arra, hogy Te rongyos élet; A lányok, a lányok, a lányok angyalok; Az asszony összetör; Jaj, cica; Hajmási Péter, Hajmási Pál; Húzzad csak kivilágos virradatig; és még hosszasan lehetne sorolni.

Ennek a darabnak számos változata fellelhető az interneten is, én most ezt a hármat szeretném egy kicsit összevetni. Az első kettőt felvételről láttam, a debrecenit pedig élőben – mindkét szereposztással volt szerencsém megnézni az előadást.

(A képen: Szilvia sikere az Orfeumban)

Az első felvonás az Orfeumban játszódik. A Szilvia számára rendezett búcsúesten vagyunk. Ez az utolsó fellépése, mielőtt külföldi turnéra indul rendezéstől függően Párizsba vagy Amerikába. Szilvia ünnepelt énekesnő, minden férfi a lábai előtt hever, azonban csak egy van, aki igazán szerelmes belé: Edwin herceg. Ez az érzés kölcsönös és nem először fordul elő az Orfeum történelmében. Harminc évvel ezelőtt már volt rá példa, hogy egymásba szeretett egy fiatal arisztokrata és egy sanzonett, a férfi szülei azonban ellenezték ezt a kapcsolatot és nem lehettek egymáséi. A nő hozzáment valami nemes emberhez, nem is tudni, hogy kihez és soha többé nem hallott róla senki. Cilike / Hilda volt az akkori Csárdáskirálynő, szerelme pedig Kerekes Ferkó, ma már Feri bácsi.

(A képen: Feri bácsi és Terka nosztalgiáznak)

Milyen furcsán ismétli magát a történelem… De ez a mostani románc talán más, ők talán boldogok lehetnek. Vagy mégsem?

Nem is lenne igazi operett, ha nem történne ezen a ponton valami, ami másfelé mozdítja az eseményeket. Egy ezredes érkezik, aki Edwinért jött, hiszen ő katona is és háború van. A debreceni feldolgozásból a háborút kihagyták, így a darab bárhol, bármikor játszódhat – ebben a rendezésben a fiatal hercegnek a Közel-Keletre kell utaznia hivatalos ügyben. Edwin szülei intézték így, hogy elszakítsák Szilviától, hiszen menyasszonya van, Stázi. Róla persze az Orfeumban senki se tudott. Eddig. Az ezredes Bónit is jól ismeri, felvilágosítja a helyzetről és átnyújt neki egy meghívót az eljegyzésre.

(A képen: Edwin megkapja a hivatalos parancsot)

Az 1954-es rendezésben Cecília, a hercegné is tiszteletét teszi az Orfeumban. Régi barátai Ferkó és Miska azonnal felismerik benne a rég nem látott Cilikét, de az asszony megesketi őket, hogy megtartják titkát. A másik két feldolgozásban csak a második felvonásban derül ki, hogy Anhilte és Hilda ugyanaz a személy, de ne szaladjunk ennyire előre.

(A képen: Cecília találkozik Bónival)

Edwinnek mennie kell, viszont nem akarja, hogy Szilvia is elutazzon. Megparancsolja neki, hogy Budapesten várjon rá, míg visszajön. Megparancsolja? De milyen jogon? A férj jogán! Igen, el akarja venni szerelmét, erről egy kötelezvényt is ír, melyben ígéretet tesz rá, hogy nyolc héten belül feleségül veszi. Esküvő az Orfeumban!

(A képen: Szilvia és Edwin eljegyzése)

Úgy látszik, nekik sikerül, ők boldogok lehetnek együtt. Edwin abban a tudatban távozik, hogy szerelme várni fog rá, azonban Bóni megmutatja Szilviának a meghívót. Mondanom sem kell, hogy ez sokkolja a nőt. Hogy akarja őt feleségül venni, ha már van egy menyasszonya? Mégis elutazik és Bóni is elkíséri a turnéra.

A második felvonás helyszíne a hercegi palota, Edwin és Stázi eljegyzését ünnepeljük. Ugye emlékszel még, hogy Bóni is hivatalos e jeles eseményre? A meghívó két személyre szól, magával viszi újdonsült feleségét is. Nyugi, igazából nem nősült meg. Szilvia találta ki, hogy házaspárként érkezzenek a palotába. Szeretné látni az ifjú párt, kíváncsi Stázira és Edwin reakciójára is, amikor megtudja, hogy hozzáment a legjobb barátjához.

(A képen: Szilvia és Bóni megérkeztek a palotába)

Stázi érzi, hogy Edwin igazából nem őt szereti. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, együtt nőttek fel, hiszen unokatestvérek. Tud Szilviáról, tisztában van vele, hogy övé a férfi szíve. Nagyon híres duettjük a Túl az Óperencián pont azt a kérdést feszegeti, hogy lehet-e boldog egy házasság szerelem nélkül.

(A képen: Edwin és Stázi)

A Csokonai Színház produkciójában gyönyörűen van szemléltetve a gyerekkori kapcsolatuk is ebben a dalban, úgynevezett boldogságtáncosok lépnek színpadra, mintha ők lennének a néhány évvel ezelőtti Stázi és Edwin. Ez a fajta táncos nosztalgia visszatér Szilvia és Edwin duettjében, az Emlékszel még? című dalban is. Ott az orfeumi esküvőt idézik vissza. Megjelenik a násznép, majd elkezd egymás felé sétálni a menyasszony és a vőlegény, de nem érik el egymást.

(A képen: Edwin, Szilvia és a boldogságtáncosok)

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Stázi és Bóni első látásra egymásba szeretnek. Edwin arra kéri barátját, hogy váljon el Szilviától. Úgy tűnik, mindenki megtalálta a párját, élhetnek boldogan.

(A képen: Edwin, Stázi, Bóni és Szilvia)

A fiatal herceg azonban elszólja magát, hogy egy elvált grófné ellen már igazán nem lehet kifogása a családnak, de a sanzonettet soha nem vehette volna el – vagy ha mégis, nem lettek volna boldogok.

A második felvonás fináléjában Szilvia bevallja, hogy soha nem volt Bóni felesége, és megmutatja Edwin kötelezvényét, amiben házasságot ígért neki. Edwin tartani akarja magát szavához, szerelme azonban emlékeztette, hogy nem lennének boldogok – hiszen pont ő mondta ezt korábban.

(A képen: Edwin és Szilvia)

A harmadik felvonás mindhárom rendezésben picit más. Az 1954-es előadásban egy parkban játszódik. Cecíliától megtudjuk, hogy Stázi megszökött Bónival, Edwin pedig Szilvia után utazott. Azóta semmit sem lehet tudni a fiatalokról. A hercegnének születésnapja van, ebből az alkalomból előző férjei is tiszteletüket teszik. Tőlük tudja meg jelenlegi férje és az egész udvar, hogy régen ő is ugyanolyan ünnepelt sanzonett volt, mint Szilvia. Miután lebukott, nem ellenzi tovább fia kapcsolatát – nem is tehetne mást, hiszen titokban már összeházasodtak.

(A képen: Cecília húzatja a nótáját)

A 2009-es változatban az Orfeumban játszódik az utolsó felvonás, a 2019-esben pedig még mindig a hercegi palotában vagyunk. Szilvia szereti Edwint, de haragszik is rá. Stázi közli Bónival, hogy csak akkor megy hozzá, ha összehozza a másik párt is. Edwin meg is érkezik, de Bóni elbujtatja majd telefonhívást színlel. Úgy tesz, mintha barátja a vasútállomásról beszélne, és épp készülne a vonat elé ugrani. Bejön a terve, hiszen Szilvia rögtön odaszalad, hogy elvegye tőle a kagylót és megakadályozza ezt a szörnyűséget. Ekkor előjön Edwin és boldogan öleli magához szerelmét. Most, hogy ők kibékültek, már Stázi és Bóni esküvőjének sincs semmi akadálya. Ezzel a fiatalok sorsa el is rendeződött. Két boldog szerelmespárt látunk a színpadon, azonban még nincs vége. Nyugi, őket már senki nem akarja szétválasztani.

Ami még hátravan, az Anhilte lebuktatása. Kerényi Miklós Gábor rendezésében Feri bácsi egy fényképet mutat a hercegnek egykori szerelméről, aki most az ő felesége. Gemza Péter darabjában pedig Terka intézi el, hogy találkozzon a hercegné és Kerekes Ferkó ráadásul Leopold jelenlétében – ők felismerik egymást, így már nem tudja letagadni az asszony, hogy ő volt régen Hilda, az akkori legünnepeltebb sanzonett.

(A képen: Leopold és Terka)

Ezek után nem lehet hibáztatni Edwint semmiért, hiszen az anyatejjel szívta magába az Orfeumot. De ne gondold, hogy bárki is neheztel a hercegnére a múltjáért, hiszen ez is csak azt bizonyítja, hogy egy sanzonett is tud herceget szülni.

Szerelem, csalódás, drámák tömkelege, titkok, hatalmas finálék, sorsfordító pillanatok, boldog befejezés. Ez a Csárdáskirálynő. Szeretettel ajánlom bármely feldolgozását mindazoknak, akik szeretik ezt a varázslatos világot. Ez a darab bizonyítja, hogy a szerelem tényleg nem ismer sem határokat sem pedig rangokat, és hogy egy előkelő ember múltjában is lehetnek titkok. De ezek a titkok olyanok, hogy ha nem is büszke rá az ember, anélkül talán mégse lenne ma az, aki.

(A képen: a finálé)

A képek forrása a Google és a Csokonai Színház honlapja

Shakespeare klasszikusát senkinek sem kell bemutatni. A Hamlet című darabot sokan feldolgozták már, a Csokonai Színház társulatától viszont rendhagyó módon láthatjuk ezt az előadást.

A 2020 márciusában berobbanó pandémia bezárásra kényszerítette a színházakat, elszakította egymástól a nézőket és a színészeket. Természetesen számos darab elérhető volt felvételről, de az élő előadást semmi sem pótolhatja. Erre a helyzetre kívánt reflektálni Gemza Péter igazgató. Olyan módon szerette volna megalkotni ezt az előadást, hogy esetleges járványügyi szigorítások mellett is játszható legyen. A darab rendezésére Éry Franciskát kérte fel, aki Londonból érkezett a társulathoz. A megalkotáshoz Nádasdy Ádám fordítását használták fel.

És hogy mitől is formabontó ez az előadás? Attól, hogy új helyszínen és nem megszokott módon játszódik. Tulajdonképpen egy vitrinszínházból sétáló színházzá átalakuló produkciónak lehetnek nemcsak szemlélői, hanem részesei is a nézők. A színészek a Nagyerdei Stadion üvegfallal borított területén játszanak és egymással sem érintkeznek. A szöveget nem egymáshoz fordulva, hanem a nézők felé mondják, akik egy speciális fülhallgató segítségével hallgatják. Na de kezdjük az elején.

(A képen: a nyitójelenet)

Sötét van. Suttogás hallatszik. Horatio és Marcellus látják az elhunyt király szellemét, de ő kérdéseikre nem felel. Ezért úgy döntenek, beavatják Hamletet, ő biztos szóra tudja bírni apja szellemét. Következő éjjel megjelenik neki is, majd félrehívja, hogy ne hallja más, amit mondani akar fiának. Elmondja, hogy halála valójában gyilkosság, saját testvére ölte meg őt, hogy az özvegyet feleségül vegye és ő legyen az új uralkodó. Megesketi Hamletet, hogy bosszút áll, de nem mondhatja el senkinek, hogy mi is történt valójában.

Eközben Laertes csomagol, hiszen indulnia kell Franciaországba. Búcsúzik húgától, Opheliától és apjától, Poloniustól. A fiatal lánynak Hamlet udvarol, de testvére figyelmezteti, hogy szándékai valószínűleg nem komolyak – apja is ugyanezen a véleményen van.

(A képeken: Hamlet) 

Hamlet különösen kezd viselkedni az éjszaka történtek után, Ophelia be is számol erről apjának. Polonius azonnal rohan a királyhoz és királynéhoz, hogy elmondja, a királyfi megbolondult. Ennek oka valószínűleg az, hogy a lány nem viszonozza szerelmét. Meg is beszélik, hogy a legjobb, ha Ophelia kémkedik Hamlet után, neki biztosan elmondja az igazat.

(A képen: Gertrud, Claudius, Polonius)

A darab modernitásáról tanúskodik az is, hogy a következő jelenetben a lány telefonon hívja fel Hamletet, Claudius és Polonius pedig egy fejhallgató segítségével hallgatják végig beszélgetésüket. A fiú rájön, hogy mi áll szerelme hívása mögött, ezért dühében arra szólítja fel, hogy vonuljon kolostorba.

(A képen: Polonius és Claudius hallgatják a fiatalok beszélgetését)

Ezt követően színészek érkeznek – a dándogok – akiket Hamlet arra kér, hogy az eredetileg meghirdetett darab helyett apja meggyilkolását játsszák el.

(A képen: Hamlet beszélget a színészekkel)

A királyfi beavatja Horatiot, és arra kéri őt, hogy figyelje Claudiust, mert ha tényleg ő a gyilkos, akkor viselkedése elárulja majd őt. Így is lesz. Az új király végig feszült az előadás alatt, a gyilkossági jelenetnél pedig feláll és elhagyja a termet.

(A képen: a színészek előadása)

Gertrud nem érti az eseményeket, magához hívatja fiát, és magyarázatot követel. Hamlet útban anyjához meglátja nagybátyját, aki bűnbánóan imádkozza a Pater noster-t. Arra gondol, hogy most védtelen, itt a remek alkalom, hogy megölje őt. Elő is rántja pisztolyát, de nem húzza meg a ravaszt, mert ha ima közben éri a halál, talán Mennybe jut – az pedig nem bosszú, hanem jutalom lenne.

(A képen: Claudius imádkozik)

A királyné már várja fiát, a szobában Polonius is jelen van, aki elrejtőzik, hogy a függöny mögül hallgassa a beszélgetést. Gertrud és Hamlet között veszekedés tör ki, az asszony segítségért kiált, a királyfi elsüti fegyverét, Polonius pedig holtan esik össze. Ekkor megjelenik az öreg király szelleme, akit csak fia lát és hall. Inti őt, hogy anyjával legyen kíméletes, de gyilkosán mielőbb álljon bosszút. Mivel a királyné azt látja, hogy Hamlet magában beszél és közben a semmibe bámul, egészen biztos benne, hogy megbolondult.

A fiú elrejti Polonius holttestét, Claudius pedig száműzi Hamletet Angliába, mivel félti az életét. Ophelia beleőrül apja elvesztésébe, viselkedése megrémiszti a királynét.

(A képeken: Ophelia)

Laertes bosszúszomjasan tér haza Franciaországból. Apja meghalt, húga megbolondult. Ki ezért a felelős? Claudius meggyőzi róla, hogy természetesen Hamlet. De mindez nem elég, Gertrud azt a hírt hozza, hogy időközben Ophelia vízbefulladt.

Ahhoz, hogy megtudjuk, mi történik ezután, fel kell állnunk, és fizikailag is menni az eseményekkel. Hirtelen megjelent a nézők között Gelányi Bence egy reflektorral a kezében (természetesen maszkban) és azt mondta: „na, jöjjenek!” Mi pedig mentünk.

(A képen: a sírásó elvezeti a nézőket az új helyszínre)

Elmondta nekünk, nézőknek, hogy szerinte Ophelia öngyilkos lett, és nem is kaphatna egyházi temetést, ha nem előkelő ember lánya lett volna. Megérkezik Hamlet és Horatio is, akik beszédbe elegyedtek a sírásóval.

(A képen: Hamlet, Horatio és a sírásó)

Jön Laertes, aki szeretne méltóképp végső búcsút venni húgától, de a királyfi félbeszakítja, és bizonygatni kezdi, hogy szerelme valódi volt a lány iránt.

(A képen: Laertes búcsúbeszédet mond)

Párbajozni fognak, de nem ott. Elfutnak a helyszínről. Nincs mit tenni, menni kell utánuk. Felmentünk a Stadion lelátójához, ahol Gertrud, Claudius, Horatio és a bíró már vártak minket. Nemsokára megérkezett Hamlet és Laertes is, akik vívni kezdtek.

Laertes tőre át volt itatva méreggel, mellyel sebet ejtett Hamleten, de a tusa közben összecserélték a fegyvereket, és ő is kapott találatot a királyfitól. Gertrud ivott a kupából, melyben szintén méreg volt, Hamlet pedig elérkezettnek látta az időt a bosszúra – mielőtt meghalt volna, tőrével megölte apja gyilkosát, Claudiust. Horatio összegzi a történteket, és méltóságteljes temetést ígér Hamletnek.

(A képen: Hamlet és Laertes párbajoznak, a háttérben Horatio, Gertrud, a bíró és Claudius)

Középiskolás koromban volt egy magyartanárom, aki így foglalta össze Shakespeare drámáit: „Csak a nézők és jegyszedők maradnak életben”. Ez a mondat erre a darabra is tökéletesen illik, mégis más, mint amit megszokhattunk.

Adott egy klasszikus, melyet igenis lehet aktualizálni. Mi kell ehhez? Egy helyzet, mely életre hívja az innovációt, egy kreatív rendező, hét kiváló színművész, egy formabontó helyszín, és előadásonként 50 nyitott néző.

Ha te a reneszánszkori jelmezeket és díszleteket szeretnéd látni, akkor nem ezt keresed. Viszont mindenképp ajánlom, ha nyitott vagy az újra, ha szívesen megnéznéd ezt az örök klasszikust mai köntösbe bújtatva, és ha szeretnél részese lenni valami nem mindennapinak.

Amikor megvettem a jegyemet az előadásra, tudtam, hogy ez különleges lesz. Tudtam, hogy üvegfal lesz és fülhallgató. Azt viszont elképzelni sem tudtam, hogy ez milyen élményt fog adni. Teljesen más így hallgatni Horatio és Marcellus suttogását a darab elején, Hamlet nagymonológját vagy épp a királyné jajveszékelését. Itt nem a színpad forog, ha más helyszín következik, hanem átsétálunk oda. Igen, néha ki kell mozdulni a komfortzónánkból.

Én minden percét élveztem az előadásnak, és nem kizárt, hogy újra meg fogom nézni – ha lesz rá alkalmam.

(saját szerkesztésű kollázs)

A képek forrása a Csokonai Színház facebook oldala

A padlás az a hely, ahol bármi megtörténhet. Titokzatos, tele csodákkal és varázslatokkal.

Herceg, Lámpás, Kölyök és Meglökő a négy szellem, akik évszázadok óta bolyonganak a Földön, keresve azt a helyet, ahol rájuk talál majd a Révész, és elviszi őket. Hogy hová? A csillagra, ahol élnek az emlékek, ahol várnak rájuk az örökre szépek. Herceg megérzéseit követve találnak rá arra a bizonyos padlásra, ami minden szempontból tökéletes, ahol véget ér a vándorlásuk, ahová eljön értük ő, a csodálatos Révész.

(A képen: Kölyök, Herceg, Meglökő, Lámpás)

Érkezik is valaki, de nem látja őket. Kiderül, hogy Barrabás, a gengszter az. Elrejt a padláson egy órát, majd maga is elbújik. Ezután Mamóka lép színpadra, ő viszont már látja a szellemeket – mert az ő szíve olyan romlatlan és tiszta, mint a gyermekeké. Mamóka egy kedves, idős hölgy, akit csak szeretni lehet - nagy szívfájdalma, hogy nincsenek unokái.

Őt követi a tetőről érkező Rádiós, aki épp felszerelt egy antennát Robinson működtetéséhez. A szellemek legnagyobb meglepetésére ő is látja őket. Rádi egy kibernetikus, akinek legnagyobb szenvedélye az informatika. Nem is nagyon foglalkozik mással. Az eredeti felvételen egy „kockát” látok megérkezni, a debreceni karakter egy picit más. A Csokonai Színház Rádiósa egy nagyon laza srác, aki él-hal a kibernetikáért, de az is egyből látszik rajta, hogy hatalmas szíve van, és hogy nagyon tud szeretni – ez később gyönyörűen kibontakozik.

Robinson, a szuperszámítógép – vagy ha úgy tetszik kísérleti kommunikátor – azonosítja a szellemeket. Hihetetlennek tűnik a történetük, hogy ők – akiket minden meséből kihagytak – ott állnak, és a tisztalelkű emberek kivételével senki sem láthatja őket. Rádi és Mamóka csak akkor kezdenek hinni nekik, amikor egy hívatlan vendég lép színre: Témüller Úr, a házmester. Ő egy undok vénember, de Balázs Péter és Dánielfy Zsolt egyaránt nagyon szerethetően formálja meg. A padlás lakói saját szemükkel győződhetnek meg róla, hogy Témüller nem látja a kedves vendégeket.

Ő azért jött, mert nem tetszik neki Robinson antennája, azt akarja leszedetni a tetőről – hiszen nem adott engedélyt annak felszerelésére. Nem akarja hagyni magát lerázni, de meglátja a bujkáló bűnözőt, és nyomban elinal. Mamóka is távozik. Ezután Robinson is felfedezi Barrabást, aki menekülni kényszerül. Lövöldözés hallatszik.

Ekkor jön Süni, a szomszéd padlás lakója. Zeneakadémiai hallgató, őrülten szerelmes a Rádiósba – de pszt, ő ezt nem tudja. Mindkét művésznőtől csodálatos alakítást láthatunk, Edelényi Vivien picit visszafogottabban, szolidabban formálja meg a karaktert. Neki is bemutatkoznak a szellemek, elmondják, hogy mit és kit keresnek – megtalálásában Rádi segítségét kérik. Robinson elindítja a csillagközi programot, az összeköttetés viszont megszűnik. Barrabás újra feltűnik, de Ütegnek sikerül lelőni őt, a holttest azonban nincs meg.

Nagy az ijedelem, amikor látják, hogy a gengszter ismét visszatér. A szellemek érzik, hogy ő nem az, akinek látszik. Elképzelhető, hogy ő lenne a Révész? Ennek szeretnének utánajárni, de kopognak. Ki lehet az? Témüller! Mindig a legjobbkor… Most azonban nem egyedül érkezett. Magával hozta a detektívet és Üteget, a nyomozó másik balkezét. Mivel a körözött személyt ebből a tetőablakból látták kizuhanni, átkutatják a padlást, de nem találnak semmit. A házkutatás sikertelensége után nincs értelme maradniuk, távoznak. Folytatódhat a „hogy lett körözött bűnözőből Révész” témakör boncolgatása. Nagyon egyszerűen! A Révész pont akkor érkezett, amikor Barrabás zuhanni kezdett és éppen átlépett a meghalásba. Bár a szabályzat kifejezetten tiltja, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy amíg a Földön van, ő legyen benne a lélek. Szerette volna kipróbálni, hogy milyen érzés embernek lenni. – Csodálatos!

(A képen: Rádi és Révész)

Visszajön Mamóka egy nagy adag szilvásgombóccal. Nem kicsit rémül meg, amikor meglátja a gengszter bőrébe bújt Révészt, de a szeméből látja, hogy becsületes. A jóízű falatozást a nyomozók visszatérése zavarja meg. Hirtelen érkeznek, nincs idő mindent elrejteni, Barrabás fegyvere Mamóka kezében marad. Nem tudják kimagyarázni, így az idős hölgy minden bűncselekményt magára vállal, amit az újságban olvasott. Letartóztatják. A tettestársainak vélt Rádit és Sünit is szeretnék megbilincselni, de a szellemek egy varázslatos finálé keretein belül megmentik a helyzetet.

A második felvonás elején Süni szeretné bevallani Rádinak az érzéseit, de ő nem figyel rá – reménytelen eset. A nagy egymásra találásra még várni kell, azonban támad egy ötlete, hogyan lehetne újra összecsatlakoztatni Robinson antennáját, ami az első felvonás nagy akciója közben szétcsúszott. Ennek előkészítéséhez hazamegy.

Lelkesen jönnek a szellemek, hogy megtalálták a megoldást: elviszik magukkal az emlékek földjére Rádit és Sünit is – elvégre nem kerülhetnek bajba a Földön, ha már nincsenek itt. A kibernetikus úr nem lelkesedik az ötletért, hiszen neki rengeteg dolga van még itt, ő még élni szeretne. Emlékszel, amikor azt írtam, hogy Kránicz Richárd alakításában a Rádiós egy laza, vagány srácként lép színpadra? Na, ez az a pontja az előadásnak, amire nincsenek szavak.

Bizonyára mindenki ismeri a Fényév távolság című dalt. Őszinte leszek, nem szeretem, amikor kiragadják a darabból és önálló dalként csendül fel akár egy tehetségkutatóban, egy falunapon, vagy bárhol máshol. Ilyenkor általában az énektechnikai bravúrok, a különböző zenei díszítések azok, amiket értékelnek a produkcióban, és elsiklanak az igazi mondanivaló fölött. Éppen ezért nem is fogadom szívesen akárkitől, nagyon kritikus tudok lenni, ha erről a dalról van szó. Sokan el tudják énekelni, de előadni csak kevesen.

A musical részeként egyértelmű, hogy miről is szól, érdemes nagyon figyelni a szövegre és arra, hogy milyen körülmények között hangzik el. Ez a laza srác, amikor elkezdett énekelni, elállt a lélegzetem. Léleksimogató hangjával előadta a dalt, a közönség megdermedt a székében, szem nem maradt szárazon, Kaszás Attila pedig biztos vagyok benne, hogy mosolyog a Mennyben minden alkalommal, amikor ilyen gyönyörű előadásban hallhatja ezt a csodálatos melódiát.

(A képeken: Rádi)

A vastapsot is nehéz elindítani a szívbemarkoló jelenet után, nemhogy megszólalni. De az előadásnak folytatódni kell, hiszen ezzel nincs vége. A Révésznek ki kell ugrania Barrabás bőréből. Már éppen rászánná magát, amikor helikopterekkel érkeznek a padlás lakói ellen. Persze az akciót le kell fújni, hiszen „ember van a tetőn”. Ki az az őrült, aki ilyen helyzetben képes oda felmászni? Természetesen nem más, mint Süni. Zenebohócnak öltözve összekapcsolja az antennákat, hogy Robinson ismét működésbe léphessen. Miután a tető újra szabad lett, mégegyszer megkísérelik annak megemelését, de Robinson hóesést idéz elő, hogy a rendőrség munkáját tovább nehezítse. Ez a helyzet tökéletes arra, hogy elstartoljanak a szellemek a Révész vezetésével az Emlékek Földjére. Búcsúzóul otthagyják újdonsült barátaiknak a Varázskönyvet, hogy mindig emlékezzenek rájuk.

Olyan üres lett hirtelen minden. De úgy, ahogy a függöny sem gördül le, az élet is megy tovább, bármi történjék. Búcsút kellett venni azoktól, akiket megszerettünk. Bármennyire fáj is, ez a világ rendje. Ahogy Kölyök énekli – magam sem tudom szebben megfogalmazni – „ez a Föld oly gyönyörű világ, mikor veled van sok régi barát, de az emberek születnek, élnek és végül az Emlékek Földjére érnek”. Ebben a mondatban minden benne van. Mondanom sem kell, hogy az előadás ezen pontján is mindenki a könnyeit törölgette. De mosolyogjunk! A szellemek hosszú bolyongás után végre hazatérnek, erre vártak évszázadok óta. Természetesen ők is mindig emlékezni fognak a padlás lakóira.

(A képen: Mamóka, Rádi, Süni és  a szellemek)

Azt kérdezed, hogy mi történik ezután? Révész gondoskodott arról, hogy Barrabás holttestét megtalálják a rendőrautó alatt, de van más gond is. Emlékszel? A gengszter elrejtett egy órát. Nos, az igazából egy bomba volt, ami néhány perc múlva robban. Szerencsére Üteg bombaszakértő! Viszont retteg ezektől a szerkezetektől, mivel pontosan tudja, hogy mire képesek. A félelem teljesen blokkolta az izmait, képtelen hatástalanítani a bombát. Ő maga akar vele felrobbanni. Magához szorítja, hogy tompítsa a hatását, de Rádi ezt nem hagyja. Kiveszi az órát Üteg kezéből, elküldi onnan és ráparancsol, hogy vigye magával Sünit is. Nem tudhatja előre, hogy sikerülni fog-e a hatástalanítás, ezért azt akarja, hogy senki ne legyen a közelében, ha esetleg felrobbanna – micsoda férfi! Mondanom sem kell, hogy a szerelmes lánynak esze ágában sincs magára hagyni a fiút ebben a szituációban.

Nem kapnak instrukciót, hogy melyik vezetéket kellene elvágni, Robinson is tanácstalan, utolsó reményük a Varázskönyv – hátha van benne valami tanács az ilyen helyzetekre. Van: „ha két lehetőség közül nem tudsz választani, hunyd be a szemed”. Nagy segítség... Nincs más hátra, csukott szemmel kell elvágni a vezetéket. Rádi és Süni legnagyobb meglepetésére áll a padlás! Sikerült! Vagy mégsem? Robinson szerint egyetlen módon lehet kideríteni – „érzékszervi próbával”. Az eredmény pozitív, mindenki életben van.

A felügyelő visszatér, hogy közölje az ítéletet: Mamókát, Rádit és Sünit ártatlannak találta. Üteg kitüntetést kap a bomba hatástalanításáért – elvégre ő a szakértő, nyilván ő végzete ezt a mestermunkát. És hogy mi lesz Témüller Úrral? Letartóztatják a hatóság többszöri félrevezetéséért.

Mamóka csalódott, amikor megtudja, hogy elmentek a szellemek, akiket úgy megszeretett. De várjunk csak! Mégis van itt valaki. Egy ismerős arc: Barrabás! Pontosabban csak a szelleme. Nem fért fel a hajóra. Személyisége átalakulóban van, már javul – megígéri Rádi, hogy segítenek neki, hiszen így áll a Varázskönyvben is.

Van egy padlás Kelet és Nyugat között, ahol bármi megtörténhet, és meg is történik – ha nyitottak vagyunk rá. Mert kell egy hely...

Szeretettel ajánlom ezt a félig mesét félig musicalt minden korosztály számára, hiszen mindenki megtalálhatja benne azt, amit hazavihet magával. Legyen az egy dallam, egy mondat, egy poén, vagy akár egy látásmód. A legkisebbek számára ez egy kedves történet, tele izgalommal, szerethető karakterekkel és boldog befejezéssel, a nagyobbak pedig emellett rengeteg mélységet, életigazságokat is felfedezhetnek benne.

Amikor ezt a darabot nézzük, akkor engednünk kell, hogy elvarázsoljanak minket a színművészek. Azon túl, hogy minden szereplőtől rengeteget lehet tanulni, felnőttként nagyon fontos, hogy merjünk gyermekiek is lenni – hiszen ezeket a kedves szellemeket csak az láthatja, akinek a szíve olyan tiszta, mint a gyerekeké.

 (A képen: a finálé)

A képek forrása a Google, a Wikipedia és a Csokonai Színház honlapja